Utazás

Összes megtekintés: 43 

Az alábbi történetet egy régi haverom, Karcsi mesélte, kivel egyik nap együtt utaztunk hazafelé.
„Tudod, akkor már ötödik napja továbbképzésen vettem részt a fővárosban, minden porcikám örült péntek van, pihenhetek végre. Ki nem szokta meg a bejárást annak egy ilyen hét legalább annyira fárasztó tud lenni – ha nem fárasztóbb –, mintha egész nap kapálna.
Néhány perccel indulás előtt érkeztem járatomhoz, és örömmel láttam, sofőrünk Gyuri lesz, ki tudod, falunkbeli. Közép tájon egyetlen szék ásítozott üresen, engem hívogatva. Az ablaknál idős hölgy ült, mikor meglátott készségesen mutogatott, foglaljak helyet mellette. Miközben elrendezkedtem, folyamatosan jöttek az újabb utasok, lassan úgy nézhettünk ki, mint egy degeszre tömött bőrönd. Végre elindultunk, és ekkor útitársnőm kedvesen hozzám fordult:
– Látom kifáradt aranyoskám, nem csodálom, ezen a Pesten annyi az ember, én is nagyon elpilledtem, míg kiértem a kórháztól a pályaudvarra. De hát itt olyan sokan vannak, hogy szinte levegőt sem lehet venni…
A pokolba kívántam, hogy éppen ilyen ismerkedős egyénnel hozott össze a balsorsom, mert az öreglány csak csacsogott, mondta, mondta, ha kérdezett valamit saját maga válaszolt rá. Előszedtem az akkor éppen nagyon foglalkoztató spiritiszta leírásokat tartalmazó könyvemet, de ezt a jelzést sem vette. Röpke fél óra alatt mindent megtudtam róla félálomban, hogy ikernővérét látogatta meg, ki az egyik fővárosi kórház baleseti sebészetén fekszik combnyaktöréssel. Azon voltam rászólok, maradjon csendben, nem tudok olvasni, de ilyet még sem tesz egy jól nevelt ember, egyébként is körülöttünk a pénteki naptól megittasodott középiskolás gyerekek zajongó serege még hangosabban zsibongott, így hagytam, had« mondja a magáét, majdcsak észreveszi, ha nem válaszolok. Hogy meddig beszélt nekem, fogalmam sincs, de valószínűleg elalhattam, mert arra riadtam, sóhajtozik és időnként jajdul egyet. Csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán elaludtam ebben a bábeli hangzavarban, azon még inkább, hogy felébredtem útitársnőm nyöszörgésére.
– Valami baj van? – kérdeztem-, segíthetek?
– Rosszul vagyok – felelte ő, és szívtájékát masszírozva láttam, valóban nagy a baj, itt segítségre van szükség.
Egyszer csak nagyot szusszant, és többet nem mozdult. „Atya, világ! – gondoltam magamban –, ez meghalt”.
Pillanatok alatt leizzadtam, nem akartam pánikot kelteni, hát fölálltam és előre igyekeztem a sofőr irányába. Ez nem ment túl könnyen, mindenki úgy nézett rám, mintha első számú közellenség lennék, többen morogták, a hátsó ajtónál van a leszállás. Közben a busz megállt a következő helyen, végre kevesebben lettünk, én pedig nagy nehezen odaértem Gyurihoz, és fülébe súgtam:
– Gyurikám baj van, meghalt a szomszédom!
Rám nézett, és sajnálkozó arckifejezéssel bólogatott:
– Ó a Julis néni? Szép kort megért, nem igaz? Lehetett vagy kilencven legalább, ha nem több.
Abban a pillanatban irtó rossz lehetett a felfogásom, mire rájöttem, falunkbéli szomszédomról beszél.
Még egyszer odahajoltam füléhez:
– Gyurikám, itt a buszon halt meg a szomszédom.
Rám pillantott, majd vissza az útra, ismét rám és szemrehányóan megjegyezte:
– Ez egy nagyon hülye vicc, Karcsi!
– Nem viccelek! – feleltem sértődötten.
– A szent….it! – szaladt ki száján, és nagyot fékezve megállította a buszt az út szélén.
Mentem vissza helyemre, ő jött utánam, folyamatosan ezt a szót hajtogatva, mintha beakadt volna nála egy lemez. Először azt hittem, rosszul emlékeztem, melyik ülés volt a miénk, mert a két szék üres volt, csupán a könyvem hevert ott, szétnyitva. Bambán szememet meresztgettem, lábujjhegyre álltam, úgy tekingettem, hátha csak felkelt a néni és áttelepedett máshová. Mikor elmondtam kétségeimet Gyurinak, az először láttam azon gondolkodik orrba vágjon e, majd felvette a könyvet, elolvasta a címét, és hatalmasat nevetett:
– A szent…. it! Karcsi, ez irtó jó április elsejei tréfa volt!
Láttam, hogy akkor én hiába is álltam volna le vele vitatkozni.”
Az ismerősöm rám nézett:
– Pedig, hidd el Sanyókám, hogy ez az egész megtörtént! Igaz, hogy április elseje volt, de nem hülyéskedtem. Sokat gondolkodtam azóta, valószínűleg a hölgy leszállhatott a megállónál, míg én igyekeztem előre, és azzal nyugtatom magam, hogy jól van.
Mit mondhattam volna Karcsinak, mint hogy magam is így gondolom…, bár őt ismerve…

“Utazás” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Barátaim!
    Ezt az írást nem kell komolyan venni! Az utolsó mondat úgy hangzik….”bár őt ismerve..”. Tehát akár ki is találhatta a történetet Sanyó, ez a legegyszerűbb magyarázat. Azután ott van annak a lehetősége, hogy nem halt meg a néni, csupán Sanyó hitte azt, és még sorolhatnám. Köszönöm kedves figyelmeteket, hálás vagyok érte. Szeretettel: Éva💖💖💖💖💕💕💕💕❤️❤️❤️❤️

  2. Drága Eva!
    Ez valóban rosszabb mint egy áprilisi tréfa!
    Mégis mi lett vele ?Nagyon érdekes,fura történet !De a mai világban minden
    megtörténhet, már semmin sem csodálkozom.
    Szeretettel és izgatottan olvastam szépen megírt történetedet.
    Gratulálok……Babu😍😍😍

  3. Kedves Éva!
    Sok szeretettel gratulálok, kedves történetedhez, a halottak nem szoktak csak úgy leszállni a buszról, de április elsején ez is megtörténhet.
    Magdi🍁🌻🌾

  4. Kedves Éva!

    Ez nem semmi! Azért egy halottnak látszó egyén nem tud néhány perc alatt eltűnni, de attól még igazán jópofa volt a sztorid. Most is – mint mindig – tetszéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🍁🌼🦋

Szólj hozzá!