Üzenet az élőknek! Első rész!
Az irományaimban keresgélve ráakadtam egy régen megírt írásomra. Esti tagozatra jártunk. Egy idősebb osztálytárs nőm, valamikor a hatvanas években mesélte el ezt a történetet. Huszadik születésnapjának a történetét. Valószínű, hogy nem véletlenül került éppen most a kezembe! Sajnos ma is aktuális! Egyre több, és több kegyetlenség történik az egész világon. Ezért gondoltam, hogy közzé teszem! Abban a reményben, hogy elgondolkodnak rajta. Remélem, talán felnő egyszer az EMBER, hogy méltó legyen a nevére, és BÉKÉBEN éljen!
– Tudod, a háború után nagyon szegények voltunk. Nem nagyon ünnepeltük a születés- napokat. S hogy a huszadik születésnapom mégis talán, a legemlékezetesebb volt, az a következők miatt történt. Anyám egy kis kelt tésztát dagasztott nekem, és sajnálkozva mondta, hogy – úgy szeretnék neked valami szép ajándékot adni, de sajnos nekünk nem telik! Hirtelen egy nagy csattanás, kivágódott az ajtó, és a szomszéd lány rohant be hozzánk. – Szaladj gyorsan Erzsi! Meg jött a nagyságos asszony. –
Nem akartam hinni a fülemnek. Hiszen ő koncentrációs táborban van!
Az a szó, hogy nagyságos asszony, az nem illett hozzá.
Olyan volt, mint egy falat kenyér. Úgy bánt velem, mintha az anyám . Gáborka mellett, gyerek lányként szolgáltam náluk. Ők a boltjukban dolgoztak egész nap. Mindig azt mondta, hogy én vagyok Gáborka őrangyala. Nem messze laktak tőlünk. Azonnal rohantam, a szomszéd lánnyal együtt. Útközben újra átéltem elhurcolásuk napjának történetét. Búcsúzást a kis Gáborkától. Láttam a mellén a csillagot, amit állandóan hordaniuk kellett. Magam előtt láttam az asszonyom „barátait” akik, tapintatlanul, az asszonyom szeme láttára szedték össze, a jobbnál jobb holmikat, és pofátlanul még azt is hozzá tették. – Neked drágám, úgysem lesz rá szükséged a koncentrációs táborban! – Vittek, amit csak értek! Láttam az asszonyom szomorú tekintetét. Hogy fájhatott neki! Még ezek mondták magukat barátnak?
És még a Gáborka holmiját is minden érzék nélkül összeszedték.
Ezt már nem bírta nézni és kimentek Gáborkával a konyhába. Nagyon sajnáltam Őt! Engem is hívott, hogy menjek én is. Olyan volt hozzám, mint egy jóságos tündér! A konyhában azt mondta nekem, hogy – Te olyan jó vagy. Te nem azon töröd a fejedet, hogy mit vigyél el. Pedig neked mindent oda adnék! – Nekem nem kell semmi! Még enni sem tudok, mióta tudom, hogy el kell válnunk egymástól! – A „barátok” azt tanácsolták neki, hogy a legrosszabb ruhákba és cipőbe menjenek, mert ha gazdagnak látják őket, akkor durvábban bánnak velük! Annyira harácsoltak, hogy még azt sem vették észre, amikor a teherautó megérkezett és felpakolták őket. Csak én álltam ott, mintha gyökeret vert volna a lábam. Mintha álmomból riadtam volna fel, amikor Gáborka odaszaladt hozzám, és megpuszilt, és azt súgta a fülembe, hogy soha ne feledj el, és a kezembe nyomott egy fényképet. – Nézz rám! Mit vétettem? – Kérdezte tőlem. – Szeretnék még élni! – Mintha csak megérezte volna, hogy soha többé nem találkozunk! Még csak tíz éves volt, de felnőttként viselkedett. Megmagyarázhatatlan különös érzés volt. Kételkedés? Abban, hogy valaha is látjuk egymást, nem tudom! De azt hiszem én is akkor váltam felnőtté! Aki nem érti az embereket, és a világot! Többé már nem tudtam gyerek fejjel gondolkodni. A fényképét, ma is őrzöm, mint egy drága kincset! Vajon mi lett volna belőle? Mit vétett bárkinek is? Az biztos, hogy rendes becsületes emberré vált volna, aki mindenkinek segít, ahogy a szülei is tették. Én is csak Gáborka miatt dolgoztam náluk. Mikor elvitték őket, visszamentem a lakásukba, amit már teljesen feldúltak a „barátok”. Még egyszer körülnéztem, de nem hoztam el semmit. Bár lett volna még mit elhozni. Minden emlék, ami a családhoz fűzött, romba dőlt! Csak Gáborka fényképe maradt. És a hangja, ahogy mondta – soha ne feledj el! –
Szalianna
Folytatás következik:
Kedves Julianna!
Megható történeted nagyon tetszett. Várom a folytatást.
Szeretettel: Viola (f)