Csendesen ültem a pszichiátria társalgójában és töprengtem, hogy,
hogy kerültem ide? Körülöttem pergett az „élet” már amilyen élet a kórházban lehet. Csörrent a gyógyszeres kocsi a fioláktól, amit a nővérke sietve tolt, hogy még a nagyvizit előtt ki tudja osztani a betegeknek.
A takarítónők a felmosó vödrökkel és a rongyokkal voltak, elfoglalva. Siettek, hogy még a vizit előtt, rendben legyen minden.
Néztem őket és töprengtem azon, hogy mi is történt velem. Állítólag agy érgörccsel hozott be a mentő! Már többször voltam kórházban.
Több műtéten estem át, de pszichiátrián még nem voltam. Az orvos szerint, az utolsó műtétem / pajzsmirigy / következménye az agyérgörcs.
Töprengésemből egy csendes, kellemes hang ébresztett fel. A hang irányába néztem. Egy nagyon szimpatikus arcú, negyven – negyvenöt év körüli, kedves nő állt előttem. Udvariasan köszönt. – Jó reggelt! Új beteg? Kérdezte. – Igen. Este hozott be a mentő. – Azért gondoltam, mert így vizit előtt, a betegek nem nagyon szoktak kiülni a társalgóba. Rajtam kívül!
De engem már megszoktak. Nem szólnak rám. Mintha csak otthon lennék.
Néztem őt, és azon gondolkodtam, vajon ő miért van itt a kórházban?
Mintha csak gondolatolvasó lett volna, elkezdett mesélni. Mert számomra oly hihetetlen volt minden, amit mondott, mint egy mese!
– Látta a nagy erkélyt? Ez az erkély ajtó. Látja? Nagyon szép kilátás nyílik onnan a kórház csodálatos kertjére. Érdemes megnézni! Majd megmutatom jó? Azt mondják, hogy valamelyik grófnak a birtoka volt a háború előtt.
Volt a grófnak egy gyönyörű barna hosszú hajú lánya, aki hegedűművésznek készült. De az élet közbe szólt. Egy eltévedt gránát becsapódott hozzájuk és a lány, aki éppen gyakorolt, úgy megijedt, hogy megzavarodott.
A háború után a kórházat államosították. A lány pedig itt maradhatott élete végéig, mint gyógykezelt. Ide szokott kiállni az erkélyre és a kezét úgy tartotta, mintha hegedülne. A másik kezét meg úgy húzogatta, mintha vonó lenne benne. Órák hosszat így hegedült. Aztán egyik pillanatról a másikra összecsuklott és napokig nem tért magához.
Van itt egy férfi is, akinek a kutyáját elütötte egy autó. Nincs senkije szegénynek. Csak ő volt, neki! Bele is őrült szegény.
Majd meglátja, ha sokáig bent lesz! Összekötötte a két cipőfűzőjét és rákötötte az egyik cipőjére, mintha póráz lenne. Úgy húzza maga után és szólogatja. Gyere Bodrikám! Gazdi finom falatot ad neked. Aztán sétálni megyünk. Gyere szépen! Tudja Ő egy csendes bolond –
Döbbenten hallgattam és még jobban érdekelt, ez a titokzatos nő!
Vajon miért van itt?
– Jaj, milyen neveletlen vagyok! Csak beszélek és beszélek és még, be sem mutatkoztam. Eszter vagyok. – Júlia mondtam -. És kezet fogtunk.
– Menjenek a szobába! Mindjárt itt a vizit -. Kiabálta egy nővérke.
– Majd délután még beszélgetünk jó? A vizit után mindjárt bekötik az infúziót, aztán hozzák az ebédet, majd csendes pihenő következik. Utána találkozunk! Úgy örülök magának. Látszik, hogy okos, értelmes.
Itt bent ritkán akad ilyen beteg társ. Viszontlátásra! Majd délután! –
Elszaladt. Látszott rajta, hogy valóban örül nekem. Úgy történt minden, ahogy mondta. Én is kaptam infúziót és aszpirint, amit mindig szednem kell. Az orvos javasolta, hogy egy pár napig még maradjak bent a kórházban, hátha megismétlődik az agyérgörcs?
Alig fejeztem be az ebédet Eszter megjelent a szobám ajtajában, nem várta meg még a csendes pihenőt sem. – Jön? – Kérdezte. Nagyon izgatott volt. Nem tudtam, mi az oka, izgatottságának. Intettem, hogy igen. Leszálltam az ágyról és elindultam kifelé.
Ő már a társalgóban várt. Kezében szorongatott valamit. Közelebb érve láttam, hogy egy fényképalbum van nála.
– Megmutatom az én szemem fényét. Jöjjön gyorsan. Meglátja milyen szép kis fiam, van! – Azzal kinyitotta az albumot. Egy három hónaposnak látszó kis csecsemőt ábrázolt a kép. – Ő az! – Mondta. – Peti, az én drága kis Petikém. Nézze csak milyen aranyos! Itt még csak három hónapos -. Aztán lapozott egyet. – Itt bölcsődés. Itt meg óvodás. Itt már iskolás. Első osztályos. – Aztán újra lapozott. – Nézze csak itt kisdobos avatása van. Nagyon örült, hogy őt felavatják. – A következő képen, egy kis házikó volt. Szegényes kinézete ellenére gyönyörű kis kertje volt. Nem házi kert, hanem mintha, vadon nőtt fák és bokrok lettek volna. Csak a közöttük lévő út, amit mindkét oldalon virágok szegélyeztek, árulkodtak az emberi kézről és a virágok szeretetéről. Jó volt nézni, a színpompás virágokat. Olyan volt, mint egy elvarázsolt birodalom. Ahogy erre gondoltam, már harmadszor fordult elő, hogy Eszter kimondja, amit gondolok.
– Ez a drága kis Petikém birodalma. És ez pedig a kutyája, Füles.
Ugye milyen furcsa neve van? Nem kutyának való! Petikém szerint mindig fülel és néha még mondani sem kell neki semmit, már is megteszi azt, amit a gazdi akar. Nagyon szeretik egymást. – Aztán újra lapozott egyet.
– Ez már az úttörő avatásán készült. Petikém nagyon boldog volt. Még kitüntetést is kapott, a jó tanulásért és a magaviseletért.
Az igazgató még engem is megdicsért, hogy ilyen jól nevelem egyedül a kisfiamat. Tudja három éves volt csak Petikém, amikor meghalt az apukája. Azóta csak mi vagyunk egymásnak – Aztán újra a kertben készült kép következett. Petike a kerti úton állt, kezében könyv, amit kapott. És egy hatalmas virágcsokor. Természetesen a kerti virágok legszebbikéből válogatva. Piros úttörő nyakkendő a nyakában. Sugárzott a boldogságtól. Füles természetesen előtte ült, és nézte, nézte a kis gazdit.
Én is néztem a fényképet. Nagyon szép kis fiúvá érett. Kissé olaszos, kreol bőrű, nagy barna szemekkel, fekete göndör hajjal. Gyönyörű volt!
Becsukta az albumot. Éppen kérdezni akartam, hogy most hány éves a kisfia, mivel nem volt több fénykép. Eszter felé fordultam, már, már megszólaltam, de a döbbenettől, nem tudtam szólni. Torkomra fagyott a szó! Eszter teljesen megváltozott. Üveges lett a szeme, csak a fehérje látszott. Fogait vicsorgatta. Kezei ökölbe szorultak.
Szinte megmerevedett, mint aki kővé vált. Egyszer csak, mint a mélyből feltörő gejzír, úgy tört ki belőle az üvöltés. Alig hasonlított emberi hangra. Először nem is értettem. Olyan gyorsan történt az átváltozás, hogy nem is tudtam, hogy mit tegyek.
– Ne, ne, ne mondjon ilyet doktor úr! Nem igaz én nem én nem öltem meg!
Hisz Ő a szemem fénye! Az én drága kis Petikém. –
Eszter félrebeszélt. Fogta fel az agyam. Én is elkezdtem kiabálni.
– Nővérke, nővérke! Jöjjön gyorsan! – Eszter már rángatódzott. Habzott a szája. Próbáltam beszélni hozzá. Nyugtatni szerettem volna. De ő már valahol messze, messze járt. Ki tudja hol?
Az ügyeletes orvos hamar megérkezett az ápolónővel és két tagbaszakadt ápolóval. Hihetetlen erő uralkodott ebben a kis törékenynek látszó testben. A két óriás alig bírt vele. Nagy nehezen beadtak neki egy injekciót. Teste lassan megnyugodott, de elméje még nagyon távol járt. Talán a kis fiánál, Petikénél. Aztán, csendesen elaludt.
Az intenzív osztályra vitték, hogy szem előtt legyen. Nem tudni mikor tér vissza a roham? A betegek, akik a szobákból összefutottak és némán nézték a történteket, döbbenten álltak és egyre csak kérdezgették, hogy mi is történt? De én nem tudtam válaszolni. Nem értettem semmit. Hiszen akkor még, nem ismertem Eszter tragédiáját. Egyszer csak visszajött a nővér és mindenkit a szobájába küldött. – Nincs semmi baj. Eszter, megnyugodott. Én csak ültem tovább, mint aki megbénult. A nővérke rám nézett és azt kérdezte tőlem. – A fényképeket mutatta meg önnek? –
– Igen. Nagyon szép kis fia van. Nehéz élete lehetett szegénynek!
Nagyon sajnálom! De tulajdonképpen mi a baja szegény asszonynak? –
– Azon az éjszakán, amikor a kisfiának az avatása volt, kegyetlen vihar tombolt. Ágakat tört és fákat csavart ki tövestől. A szomszédjukban is kidőlt egy fa és leszakította a kertjükön keresztül vezetett villanyvezetéket. Ami ráesett a kutyaólra. A kutyus ki akart jönni az ólból és megrázta az áram. Vonyított a vezeték alatt. Petike a vonyításra felébredt és kirohant az udvarra. A sötétben nem látta, hogy mi történt. Csak lehajolt, hogy átölelje fülest, és bevigye magával. Az áram őt is megrázta.
Édesanyja a kiabálásra, kirohant. Petike ott vonaglott előtte, kezében a kutyával. Mint aki nem akarja elengedni. De nem is tudta volna elengedni.
Az édesanya, ahogy látta rángatózni kisfiát, eszébe jutott, hogy ő is körülbelül ennyi idős lehetett, amikor kitört rajta az epilepszia. Azt hitte Petike is epilepsziás lett. Berohant a házba és egy vödör vízzel tért vissza. Ráöntötte a kisfiúra, aki azonnal meghalt a kutyával együtt. A kiabálásra a szomszédok is kirohantak és egyikük orvost hívott. Amikor az orvos megtudta, hogy az anya mit tett, hangosan rákiabált.
– Mit tett maga szerencsétlen? Megölte a gyermekét! –
Ezt nem lehet elviselni. Hisz ő volt a szeme fénye. Az élete értelme!
Oly büszke volt rá!
Akkor háborodott meg az elméje. És sajnos ez már elkíséri élete végéig. Élet? Milyen élet? És meddig fáj a lélek? Erre nincs orvosság! Ezért hívják őt tébolyultnak szegényt. Önt a bizalmába fogadta. Pedig tudta, hogy erről nem szabad neki beszélni, mert ez a vége.
De most már feküdjön le ön is. Úgy elment az idő! Jó éjszakát!
Kedves kis Viola! Olyan gyermekien aranyos vagy, hogy Téged nem lehet nem szeretni!
Sok puszi Neked!
Üdv: Szalianna
Kedves Kittike! Köszönöm a rózsát!
A véleményedet szintén, hogy nem tartod unalmasnak stílusomat is, nem csak a témát!
Üdv: Szalianna
Kedves kis Mami!
A meleg kis szíved, kiérzik a válaszaidból! Köszönöm!
Aki átélte gyermekének elvesztését, nagyon meg tudja érteni az anya körüli történéseket. Sorsok és emberek. Amíg ez meg van addig mindig meglesz a téma is.
Jártó Róza /mami/
A szörnyűségek tárháza kimeríthetetlen. A történet döbbenetes. Az írás szellős, érdekfeszítő, olvasmányos. És nem csak a téma miatt.
Gratulálok!(f)
Kit
Drága Julianna!
Döbbenetes történeted meghatódva olvastam.
De jó, hogy Te meggyógyultál.
Szeretettel gratulálok: Viola (l)