A parkban váratlanul csend lett. Fél órája még nagy volt a hangzavar. Csecsemők hangoskodtak, gyermekek. Kutyák ugattak. Férfiak danoltak, valószínűleg nem könyvtárból vagy múzeumból jöttek. A lányok a tegnap esti elmaradt vagy sikertelen találkozásról csiviteltek. Az asszonyok pletykákon osztoztak, nem is vették észre, hogy körülöttük a madarak is egymással perlekednek.
Az író semmit nem értett. Eddig a zaj miatt nem tudott írni, most meg a hatalmas csend zavarta. Úgy látszik, mindegy volt. Nem megy se így, se úgy- gondolta. A szerkesztő már szinte óránként csörgetett, pittyent az újabb üzenete. Két napja volt már csak, de nem ment az írás. Vagy nem volt ötlete, miről írjon, ha meg volt, arról nem tudott írni.
Egy hete ment ez így. Akkor találkozott Valentinával. Tizenévesen megközelíthetetlennek gondolta, aztán mire megtudta, hogy Valentina ugyanezt hitte róla, s csak a szemébe nézés, egy érintés hiányzott… már késő volt. Süni, ahogy akkor hívta mindenki (kivéve az akkor még csak az íróságról fantáziáló későbbi írót) egy távolabbi egyetemre ment.
De most negyven év után újra látta őt, és a másnapi rántottás reggeli óta csak arra az elveszített negyven évre tudott gondolni. Először ezt akarta megírni, ezt a negyven évet. De sehogy sem sikerült. Bejárt minden zugot, ahol akkoriban egy helyen jártak, nem együtt, tette hozzá fanyarul. Utána jöttek azok a gyönyörködtető, titkos helyek, ahol egy hete bolyonganak együtt. Nem ugyanazon a helyen.
De ahogy az első mogorva őszi fuvallatok módszeresen kisöprik a napjainkból a simogató nyári lelket, ugyanúgy az író fejéből is kiveszett minden. Rátört a kétségbeesés, a veszteség érzése, amit Süni elvesztése jelentett abban a kitalált emlékekkel teli valamikorban. Milyen elvesztésről is beszélek, gondolta az író, hiszen nem is volt soha az enyém.
A szerkesztő már nem is telefonált neki, csak üzeneteket írogatott neki, rengeteg témával, ötlettel. Az írónak egyik sem tetszett. Végül ráállt az egyikre. Menj ki a parkba, írta a szerkesztő. Ne csinálj semmi mást, csak ülj le egy padra, hallgasd végig a melletted elhaladó titkos beszélgetéseket, figyeld a kutyák ritmusos csaholását, szuszogását, írd le, mi történik, már kész is a novella. Három oldal csak összejön.
Megunta az üldögélést. Elsétált a játszótér mellett, kis ideig elnézegette a labdát rugdosó gyerekeket, észrevett egy mókust. Megszomjazott. A bokrok közt váratlanul előtűnt egy forrás. Nem értette, hogy az előbb miért nem vette észre?
Megmosta az arcát, ivott a tenyeréből, aztán visszament a padhoz. Még szabad volt. Leült, kényelmesen elhelyezkedett, kezébe vette a tollát. Nem tudott hozzászokni az elektronikához, mindent hagyományosan, tollal írt. Úgy érezte, ez az igazi alkotás. Előhúzta a táskájából a jegyzetfüzetét. Kis válltáskát hordott, ebbe minden belefért, iratok, íróeszközök, egyebek, egy szóval, minden fontos dolog. A jegyzetfüzetet a térdére fektette, gondosan megigazította, aztán írni kezdett:
„Valentina a parkban sétálgatott, odament a forráshoz…” Mire a Nap az ágyába szédült, kész volt a három oldal.
