Színész-novella

Összes megtekintés: 9 

Minden színész életében kifejezetten nagy dolognak számít, ha – adott esetben a szakmai előéletét -, máris egy-két kisebb „statisztaszerep” megalapozásával kezdi egy-egy sziruposan giccses, és persze semmitmondó játékfilm, vagy vígjáték palettáján. Ez később azért is igen-igen lényeges, és meghatározó mérföldkő, hiszen a Színművészetin az öt fős szakmai feltételeztető bizottság tagjai szinte már-már bevett gyakorlatként előszeretettel vallatják megilletődött, tétova növendékjelölt-áldozataikat arról, hogy egyáltalán hol, mikor találkozhattak az illető nevével?
Vitrányi Aliz pedig igen-igen tehetséges és sokat ígérő, fiatal színésznőként már alig tizenhét éves korában ráérzett az ördögi manipuláció ízére. Egyeseknek ugyanis az a konkrét meggyőződésük, hogy kivétel nélkül majdnem minden színész szociopata, minekutána adott érzelmeiket csupán az őszinte hazugság szintjén leutánozzák, így tehet meglehetősen nagy feladat magánemberekként szót váltani velük, vagy egy kicsit elbeszélgetni.
Ugyanakkor Aliz – mint szinte majdnem minden róla készült, vele forgatott interjúban -, el nem felejtette volna megemlíteni, hogy igenis rendkívül fontos és lényeges számára, hogy családi gyökereit fenntartsa, és el ne felejtse, hogy egy kis eldugott madárlátta faluközségből jött, amit – meglehet -, csupán csak azért említ a térkép, hiszen a kartográfiának is megvannak a maguk személyre szabott, egyedi szabályai.
Előnyös helyzetét hamar kihasználva legjobb barátainak, és családtagjainak kedvezményesen tudott színházjegyet szerezni. Akkori szerelmét is csodálatos véletlennek köszönhette, aki bár nyolc évvel volt idősebb mint ő, mégis a beteljesedett boldogsággal ajándékozta meg. Ez a párkapcsolat – bár nagy szerelemnek indult -, hamar kiégett, és olyanná vált, mint a megkövesedett láva. Ettől kezdve Aliz folyton úgy érezte magát, hogy bizonyítania kell nem csupán a közönségnek, akik minden áldott este lelkesen vastapssal tisztelték meg, de szűkebben vett magánélete számára is. S miután maximalista volt nem kellett hozzá kis idő, hogy belássa, ha továbbra is két végéről égeti a gyertyát, és egy nap nem csupán huszonnégy órából áll több mint valószínű, hogy törékeny, és madárcsontú szervezete nem lesz képes kipihenni magát, vagy jótékonyan regenerálódni.
Már tízes éve végén megmutatkozott temperamentumos, és karakán határozottsága, melyet harcias gyermekkorából hozott. Állítólag addig nyüstölte, és kínozta áldott, rajongásig szeretett szüleit, amíg meg nem vették neki a legújabb Barbie-babát, és a mai szemmel nézve már kissé nevetséges dinoszauruszos pizsamát, melyet – mivel a nyolcvanas években még nem lehetett kapni -, maszek úton kellett kicsit ügyeskedve külföldről megvásárolnia kamionozó apjának, akit egy hónapban jó, ha legfeljebb egyszer látott.
Ha végigment édesanyával és kisebbik testvéröcsével a faluban a piacra menet az emberek sokszor megkérdezték:
– Szervusz Alizka! Hogy te milyen nagylány lettél! Apád merre van?
– Kézét csókolom! Dolgozik! – volt minden egyes esetben a válasz. Később erre vezethető vissza, hogy azok, akiknek szervesen hiányzik a gyermekkorukból az apafigura felnőtt korukban főként az idősebb férfiak társaságát fogják előnyben részesíteni.
Legelső darabja egy afféle kisebb naiva szerep volt a belvárosi színpadon. Egy kimonót viselő gésát kellett alakítania, aki néma szereplőként van jelen a színpadon, és egyetlen tevékenysége csupán a tradicionális teaszertartásra korlátozódik, és imitt-amott a művészi, mimikás bólintásokra és persze a mély meghajlásokra. A darabot persze az egekig magasztalták, és dicsérték különösen Aliz meglehetősen komoly, és precíz munkáját, ami miatt azonnal bekerült a helyi rádióhoz rádiós műsor vezetőnek, még később pedig már tévés műsorvezető is lett. Sokszor a szemére vetették, hogy vagy rágcsálva beszél, mintha szájában folyton majszolni akarna valamit, vagy pedig szinte már annyira artikulál, hogy – sok esetben -, a „z” „sz” és az „s” hangok is úgy hallhatóak, mintha szándékosan össze akarná őket mosni.
Egységes, és több személyiségtulajdonságot megmutatni kész karaktereket szeretett volna eljátszani, de hát a rendezők a harmatos, és zsenge kezdőket jobbára szinte csupán naiv, vagy butuska szerepekbe tudják elképzelni. Ki tudja miért? Később végre kapott egy központi szerepet ezúttal a Bárka színházban, melyet azóta költségvetési hiányra hivatkozva hamar be is zártak. Ebben egy olyan ördögi, számító, vérbeli, gyilkos szépséget alakított, aki bárkivel hajlandó végezni, vagy alakoskodni, csakhogy minden esetben elérhesse, amit akar. A szövegtanulásban is azt szerette, ha aláhúzhatta mondatrészeit színes, alkoholos filctollakkal; persze változatos színkombinációkat használva. A darabban természetesen szerepeltek pisztolyok is, és bár Alizt tanították önvédelmi alapismeretekre még anno, így nem okozott számára különösebb feltűnést, hogy egyik macsó, és sármos színészkollegája kezei közül úgy facsarja ki a kisebb pisztolyt, mintha gyümölcsöt hámozna, majd egy jól irányzott hátra dobással két vállra fektette, és a rendező nem győzte idegességében a haját tépkedni, hogy mit képzel magáról a próbákon ez az eszement, gyilkos nő?
Később – ennek dacára -, hamar el is terjedt róla a hír, hogy fölöttébb nehezen kezelhető hisztérika, és roppant körülményes és nehéz dolog vele együtt dolgozni. amiből természetesen egyet szó sem volt igaz, de hát ha az emberek egyetlen hazugságot is huzamosabb ideig ismételgetnek könnyen meglehet, hogy igazsággá változik. Mindenesetre ez hozta meg számára élete első, kisebb mellékszerepét egy ostoba vígjátékban. Szupermodellt kellett játszania, aki a maga megint csak butuska módján halálosan szerelmes lesz a film főszereplőjébe, és bár a romantika csúcspontja a szenvedélyes, és helyenként pikáns csókjelenet a film vége felé, mégis Aliz a forgatási szünetben erősen kifogásolta, hogy filmbeli partnere használhatna mentolos szájvizet, vagy rágót, mert erősen fokhagyma leheletű a szája. A rendező mindenesetre majd hanyatt dobta magát a kezdő színésznő bravúros alakításától, és még arra a felkapott V.I.P.-s partira is meghívták, amit csak a filmes „nagyágyuknak” szoktak meghirdetni. Alizból tehát közkedvelt, ünnepelt híresség lett, aki bármit csinált nem tudott olyat kívánni, ami ne teljesült volna szinte azonnal.
Németországba hívták színházi ösztöndíjjal, és pont benne lehetett abban a tíz fős delegációban, mely a kortárs színházi kultúrát vizsgálta és vette górcső alá a német fővárosban. Aki kiváltképp tetszett Aliznak az a németek fogékony gondolkodása volt a kotrás drámajáték mellett a politikai színházra, és sok esetben máris valóságos kulturális vita bontakozott ki afelől, hogy vajon Magyarországon miért nem lehet politikai színházakat csinálni, és eredeti kortárs darabokat játszani. Mindig vagy Shakespeare, vagy Csehov, esetleg Ibsen. Emellett a konzervatív színházakban még mindig erősen dívott az a fajta megoldás, hogy egy-egy ősrégi darabot újra lefordíttattak, majd új cím alatt újból eljátszatták a klasszikus kosztümös szereposztás szerint, holott újító avantgarde szándékot kellett volna megvalósítani, amire jó érzékkel talán még a kíváncsibb közönség is hamarán felkaphatja a fejét. Amikor ezt Aliz szóvá tette az egyik szöveges próbán a rendező valósággal elkezdett ingerülten tajtékzani, és vehemensen úgy felidegesítette magát, majd ment oda a fiatal színésznő asztalához, hogy Aliznak ténylegesen is kissé inába szállt a bátorsága.
– Alizka! Te itt nem fogsz parancsolgatni! Vedd tudomásul! Megértetted! Itt én parancsolok! És ha neked ez nem tetszik, akkor ott van az ajtó! – azzal a masszív, gusztustalan cigarettafüstöt egyenesen Aliz hamvas arcába fújta, aki erre otthagyta a próbát, és miután már a finishben voltak ezért rendkívül megharagudtak rá, hogy olyan nehezen sikeredett a helyére találni valamit, aki alig öt nap alatt képes megtanulni egy terjedelmes szövegkönyvet.
Aliz pár napig ténylegesen bepánikolt, és valóságos páni rettegés lett rajta úrrá, hiszen nem tudhatta, hogy az adott színház meghosszabbítja-e szerződését, vagy máris meneszti. De nem esett kétségbe, mert valakik megsúgták neki, hogy az egyik állami média új, fiataloknak szóló tévésorozatban keres szereplőket, és egy pszichológusnő karaktere éppen megfelelő lenne a számára. Néhány telefon, és voila! A sorozat harmadik évada ment éppen, és már Hétfőn kezdhetett is. Persze a sztárgázsit az adott producerekkel itt is gondos szerződésbe foglalták, hogyha bármi baj támadna, akkor Aliz a fizetését minden körülmények között megkaphassa.
Ez a sorozat sem volt más, mint a többi. Egy rakás feltörekvő, kissé beképzelt fiatal színésznövendék bohóckodott az alig harmincperces játékidő alatt a kamera előtt, és az egész sokkal inkább egyetlen nagy bulizós osztálytalálkozóra hasonlított, semmint valóban fejlődni akaró, komoly, nemes, színészi feladathoz. Ám Aliz nem esett kétségbe, és elhívta a sorozatba legjobb barátnőjét, akivel – annak idején -, szintén együtt játszottak egy magyar sorozatban.
Aliz minden esetben úgy nyilatkozott, hogy elsősorban a munkában hisz, amely előbb-utóbb meghozza a várva várt sikereket, ha mindenki jól végzi a dolgát. Maximalizmusa azonban magánéletére is kihatott, hiszen szakított legújabb barátjával, akitől gyereket és családot is szeretett volna, és aki megint egy volt azon tipikus, áltató hamiskártyások gigolók közül, akik csak legfeljebb elszórakoznak a nőkkel, de ezen túlmenően az égadta világon semmit sem akarnak velük kezdeni.
– Aliz bébi! Én most lelépek az életedből! Ez már túl sok nekem! – állt elé egy szép napon.
–De… de hát… Peti… én azt… hittem… – őzikeszeméből máris patakzottak megbántottságának keserű, letargikus igazgyöngyei melyek fájóbbak, és sebesültebbek voltak minden őszinte igazságnál.
– Hogy te milyen édes kis jószág vagy! Tényleg komolyan azt hitted, hogy egyet maradunk, mint egy szép, boldog család! – cirógatta meg síró arcát a pökhendi macsó. – Egyszer-kétszer még összejöhetünk, de nem akarok gyereket! – kötte ki, majd összecsomagolta holmiját, vette a gitárját és már ott sem volt.
Aliz – bár mindig is igyekezett erősnek mutatni magát -, a független, modern, akaratos nő idillikus képe egyetlen pillanatra szertefoszlott, amikor végleg azt hitte magára maradt az élet sűrűjében. És még képes volt becses kincsként egészen huszonhat éves koráig tartogatnia a szüzességét ilyen ostoba, senkiházi, gátlástalan idióták számára, mint volt barátja.
„Hogy is lehettem ennyire ostoba hülye! Mintha egy falusi liba volnék!” – gondolta, és aznap a próbákon maga is érezte, hogy nem volt valami jó formában. Csak eldarálta a bemagolt szöveget. Tudatosan háttérbe kellett, hogy szoríthassa belső, lelki ösztönszerűségét, hogy este színpadon játszhasson. Előadás után gyakorta előfordult, hogy a kölcsönös hízelgő meghajlások, fejbólintások után már nem tért vissza a színpadra ismét meghajolni inkább amilyen gyorsan csak lehet elbújt az öltözőjébe, hogy rendesen kisírhassa magát, és valamicskét legalább megkönnyebbüljön.
Egyszer egy kemény smasszer katonatisztet kellett alakítania az egyik politikai szatíra darabban, mely hallatlanul nagy sikert hozott, és ezért a hatalom meg is ijedt tőle, így csupán Szigetvár egyik eldugottabb kamaraszínház termében mutathatták be, persze jóval szerényebb, és olcsóbb költségvetési keretek között. A legjobban azt élezte, hogy kedvére hadonászhatott a rendőrbotjával, melyet pufajkás egyenruhájához csatoltak a kellékesek, és most hálát adott az égnek, hogy szerencsésen vékony testalkattal áldotta meg. Ugyanakkor alig evett, vagy csupán csak apróbb falatkákat, melyeket félig kész állapotban dobott be a mikrohullámú sütőbe, amikor egy-egy előadás után éjfél körül hazaért. Talán maga sem hitte el sokáig, hogy létezhet olyan szakma, ami ennyire testi-lelki igénybevételt követel meg az embertől.
Később volt egy afféle démoni csábító női karakter-szerepe, ahol valósággal egy Kleopátra-fizurát aggódtak rá, és külön tánctanár járt hozzá, hogy pontosan, precízen időre felkészíthesse, hogyan kell járni-mozogni a színpadon olyan művészi egyensúlyozással, hogy a bizony meglehetősen kényelmetlen, tornyozott frizuraköltemény a helyén maradhasson. A darabot máris a legjobb mellékszereplők díjával méltatták, és közönségdíjat is kapott a legszimpatikusabb fiatal művésznő kategóriában.
Kicsit mindig is meglepődött, hogy miért részesül díjakban, elismerésekben, amikor ő még jóformán annyira fiatal, hogy bőségesen volna még mit tanulnia, és akkor egyszer csak váratlanul ölébe hullik egy-egy olyan elismerés, ami meglehet, hogy csak az emberi jóindultnak köszönhet.
Bár a teménytelenül sok rajongói leveleket el is olvasta, meg nem is egyet-kettőt, mely valóban őszintén, és igaz emberi szavakkal írtak, és érződött bennük a feltétlen jóság dicsérete azokat gondosan egy kis kézzel faragott faládikóban megőrizte, és eltette. Egy hat éves kislány még rajzolt is neki. Ugyan sohasem értette, hogy miért pont egy sündisznót, de valósággal könnyek gyűltek a szemébe, amikor később azt olvasta, hogy a kislány leukémiás volt, és meghalt.
Amikor rádiós műsorvezetőként igényes irodalmi műsorok szerkesztésével is megbízták mindig igyekezett úgy ügyeskedni, hogy a kevésbé ismert, vagy éppen még fel nem fedezett, elsősorban kortárs költőket és írók szövegeiből olvasson fel minél többet az adott műsor keretén belül. Ezt főnökei hol jó, hol rossz szemmel nézték. Egy olyan országban, ahol csak névlegesen létezett a sajtó, meg a szólásszabadság.
Végül úgy érezte magát, hogy elszakadt lelkében valami. Megalkuvó lett, vagy csupán csak megvesztegethető. Egyre gyakrabban bizonyítani kellett saját igazságait, és rátermettségét hol kamera, hol színpadon állva. A „megtudom csinálni” alapérzés szinte már olyan kiszámítható, és sablonossá lett, mint egy betanulható rutin, vagy automatagép, amit elég csak a megfelelő helyen bekapcsolni, és végrehajt bármilyen ember alkotta utasítást.
Tavaly végül úgy érezte biztos síneken halad az élete. Egy feltörekvő, sikeresnek mondható üzletember megkérte a kezét, és ő váratlanul, maga sem tudja hogyan igent mondott ennek a még ismeretlen férfinak. Még a megszorító intézkedések bevezetése előtt gyorsan megtartották a szűk körű, ünnepélyes ceremóniát. Most pedig már alig várja, hogy élete talán legnagyobb szerepe: az anyaság végre őt is megajándékozhassa egy kisdeddel…

Szólj hozzá!