Jelek

Összes megtekintés: 309 

Éppen csak felszállt, amikor a busz hirtelen nagyot fékezett. Krisztián jobbjával a korlát után kapott, de már késő volt. Nekiütközött az előtte tornyosuló férfi széles vállának, aki morogva fordult hátra. Amikor megpillantotta a mögötte állót, lesütötte a szemét, és nem szólt semmit. Krisztián is érezte a zavarát. Ez az, amit mindig megérez, fehér bot ide vagy oda.
A 30-as buszon ezen a napon szokatlanul sokan utaztak. Mégis jobban szerette ezt, mint a másik útvonalat a villamossal, mert így gyorsabban beért a központba és néha még a légkondis járatokat is el lehetett csípni, ha szerencséje volt az embernek.
Krisztián az ajtó melletti helyek valamelyikén szeretett utazni, ablak mellett, de ott most kivételesen ült valaki, így mellette foglalt helyet.
Először a parfümöt érezte meg. Kellemes, nem túl hivalkodó, mégis érzékeket simogató illatkompozíció volt, amit ülésszomszédja viselt. Elfogta a késztetés, hogy felé fordítsa a fejét. Természetesen visszafogta magát. Mégse nézzék valami perverz félnótásnak, aki csak azért vesz fel napszemüveget és lóbál fehér botot, hogy aztán segítőkész nőket fogdoshasson a gyalogátkelőn! Krisztián a gondolatra krákogó torokhangot hallatott, mire a mellette ülő érezhetően távolabb húzódott kissé. Tessék, ezt most jól megcsináltad, haver! – torkollta le saját magát gondolatban.
− Elnézést – csendült fel ekkor mellőle egy női hang. – Leszáll a következőnél?
Krisztián lefagyott egy másodpercre, épp annyi időre, hogy a nő elfojtson egy türelmetlen sóhajt.
− Nem, tessék csak! – szólalt meg végre a kelleténél harsányabban, és gyorsan kikászálódott az ülésből. Mondhatni otthonosan mozgott a buszon, ezért a botját összecsukva tartotta a kezében, figyelve rá, hogy ne zavarja vele a többi embert.
A tavaszi virágillatot árasztó utastársa lassú léptekkel haladt el mellette, Krisztiánnak az a furcsa érzése támadt, mintha jól megnézné magának az illető. A gondolatra vér szökött az arcába. Az emberek reakciója általában a mielőbbi távolabbra kerülés, ha egy látássérültről van szó. Krisztián habozott, úgy érezte, mondania kellene valamit. De milyen mondanivalója lehetne egy idegen számára, akinek csupán az illatát ismeri?
− Jó utat, hölgyem – szaladtak ki a szavak szinte maguktól a száján, mire érezte, hogy vér szökik az arcába. A busz fékezett, ajtajai vadul kicsapódtak, ő pedig már ült is vissza a helyére, amikor a lépcső felől megérkezett a halk válasz.
− Önnek is, minden jót!
A következő napon magának sem merte bevallani, de úgy időzítette a készülődést és az indulást, hogy ugyanazt a járatot érje el.
Gondolatban vagy száz meg száz változatát játszotta le az események lehetséges kimenetelének, mégis nagyot dobbant a szíve, amikor néhány megálló után megérezte az ismerős illatot. Mint egy dzsungel indája, úgy kúszott felé, nem volt menekvés, ő pedig nem is gondolt rá, hogy futnia kellene.
− Mindig ezzel a járattal megy munkába? – szólalt meg mellőle a magabiztos, csilingelő hang. Megmukkanni sem mert először, hihetetlennek tűnt, hogy ilyen feszélyezetlen, könnyed társalgásba kezd vele az idegen. Szánalom? Kíváncsiság? Krisztián elkergette a kételyeit és félelmeit, megpróbált ugyanolyan öszeszedettséget sugározni szavaival, mint a nő.
− Többnyire. A másik út hosszabb és unalmasabb.
− Mi olyan izgalmas ezen a buszon?
Hát maga, ez esetben – gondolta rögvest.
− Általában szórakoztató hallgatni az emberek beszélgetéseit – felelte, majd rögtön meg is bánta. – Mármint nem hallgatok ki senkit, ne értsen félre!
− Tudom, mire gondol.
Krisztián hangtalanul elmosolyodott. Percekig csak a buszon utazók morajlását hallgatta, majd összeszedte a bátorságát, és újra megszólalt.
− Néha szórakoztatóbbak a valódi beszélgetések, mint a kitaláltak. Szokott zenét hallgatni?
− Utazás közben soha – válaszolt, és Krisztián helyeslően bólintott egyet.
− És miket csinál szabadidejében?
− Például moziba járok – felelt a nő.
− Ó – Krisztián elszontyolodott. Ha ezzel akart gátat vetni a reménynek és elvágni a beszélgetésük fonalát, jól csinálta. – Jó szórakozást a következő mozis estéhez!
A nő fészkelődni kezdett.
− Azt hittem, el fog hívni ezek után – szólalt meg halkan. – Vagy tán nem kedveli a filmeket? A művészfilmekért sokan nincsenek oda, meg kell érteni, mit akarnak mondani valójában.
Krisztiánt elöntötte a méreg, ajka megremegett.
− Látás és nem értelmisérült vagyok, hölgyem! – csattant fel, majd meg se várva a nő magyarázkodását, leszállt a kivágódó ajtón, egy megállóval hamarabb, mint ahogy tervezte. Az utolsó lépcsőfokot majdnem elvétette, annyira sietni akart. Ezek a régi ótvar buszok! Hogy nem vonják már ki őket a forgalomból?
Következő nap szándékosan másik járattal indult el otthonról. Több időbe telik ugyan megérkeznie a munkahelyére, és nem szereti ezt az útvonalat, mégsem tudta volna elviselni, ha megint összetalálkoznak a 30-ason. Csak magát okolhatja, hiszen hagyta, hogy reményt keltsenek benne a nő szavai, és botor módon olyan felé kezdjen ácsingózni lelke egy része, ami sosem lehet az övé. Nyilvánvaló, hogy rendesen félreértette a jeleket. Azok különben is csak a látók privilégiumai. Neki be kell érnie a nyíltan, szavak formájában kimondott érzésekkel. Nincs helye homályos utalásoknak, a nonverbalitás pedig egy olyan koordinátarendszer, amelynek ő nem része.
Eltelt egy hét, visszatértek a megszokott, monoton hétköznapok. Pénteken Krisztián egy ismerősét várta a kedvenc kávézójukban, nem messze a lakásától. Már kikért magának egy cappucinót, úgyis még lesz egy második is, amennyi órát át szoktak beszélgetni. Épp ideje volt egy közös délutánnak, mostanában úgysem éri túl sok boldog pillanat, és még mindig jelentős részét teszi ki ébrenlétének a 30-as buszon utazó ismeretlen nő utáni vágyakozás.
Ekkor, ahogy ott ült a kávézó sarkában, kinyílt az ajtó, és hirtelen különös illat csapta meg Krisztián az orrát. Érzékei kitágultak, és olyan mélyet szippantott a levegőbe, hogy szinte beleszédült.
Semmi kétség. Ő is itt van.
Tétován várakozott, hátha észreveszi őt a másik is. Talán megbocsájt neki a múltkori kirohanásáért. Elvégre nem akarta ő megbántani, csak érzékenyen érintette a filmnézős megjegyzés. Ő is vágyna elmenni, de sosem tette. De a kedvéért, igen, a nő kedvéért akármikor beülne egy moziba!
Eltökélten tolta hátrébb a székét az asztaltól, és várta, hogy elhaladjon mellette az illatfelleget magán viselő hölgy. Ám csalódnia kellett. Egy csapat lány robogott be az ajtón, majd dobta le magát az egyik szomszédos asztalhoz. A közelgő tavaszi szünetről beszélgettek, össze-összenevetve valami belsős szóviccen. Az egyik fiatal lány használta ugyanazt az illatot. De most, hogy közelebbről érezhette, Krisztiánnak rá kellett jönnie, mennyire másmilyennek érződik rajta, mint annak az idegennek a bőrén. Szívébe ismeretlen fájdalom nyilallt, a csalódottság úgy törte át az eddig jól felépített gátat, hogy képtelen volt letörölni arcáról a szomorúságot.
*
A 30-as busz pontosan érkezett, Krisztián pedig rutinosan megtalálta az ajtót, és letelepedett a szokott helyére. Ma a szokásosnál is kevesebben utaztak rajta, köszönhetően a nyári melegnek. Krisztiánt kivételesen nem zavarta a hőség, de különösebben nem is foglalkozott vele. Az elmúlt hetekben egyszer sem találkozott össze a nővel, és az lett volna a logikus, ha ezáltal egyre ritkábban jutott volna eszébe. Mégsem tudott szabadulni a gondolatban fel-felvillanó csilingelő hangtól, a mosolytól, amit ugyan sosem láthatott, de tudta, érezte, hogy ott van a másik arcán. És az az illat. Néha álmaiban is előjött, ahogy most is, itt a buszon ülve is újra érezni kezdte. Talán kezdek becsavarodni – tűnődött magában.
− Van egy hely ön mellett?
Krisztián meglepetten rezzent össze.
− Persze…
Beljebb ült az ablakhoz, a nő pedig mellé helyezkedett. Szoknyát viselt, Krisztián érzékelte az anyag könnyed libbenését.
− Rég nem találkoztunk – mondta a nőnek, majd köhintett egyet. – Nézze, én a múltkor otrombán viselkedtem magával. Sajnálom.
A nő hümmögött egyet, mintegy jelezve, tudomásul vette a bocsánatkérést. Mocorogni kezdett az ülésen, mintha a táskájában kotorászna valami után. Néhány másodpercnyi keresgélést követően Krisztián karjához ért.
− Tessék, itt a számom. Én sem akartam megbántani. Néha szeretem átlépni a határokat, tudja? A moziba járást is csak azért említettem… Hogy érdekesebbnek találjon. A filmeket hallgatni is sokkal élvezetesebb szélesvásznon.
Krisztián nem jutott szóhoz. Érezte, ahogy a nő ujjai finoman a kezébe csúsztatnak valamit. Az érintés közben az egész testén villám cikázott át, bizseregni kezdett a bőre, és jóleső melegség járta át a lelkét. Csak miután a nő visszacsatolta a táskáját és felállt, hogy leszállhasson, akkor fogta fel, mit tart a kezében. Egy névjegykártya volt, rajta pedig…
− Braille-írás? – mondta ki hangosan Krisztián. – Direkt nekem csináltatta?
A nő felkacagott, és megrázta a fejét. A tavaszi rét pedig vidám szellőként ölelte körbe Krisztiánt.
− Ne bízza el magát! Azért nem árt, ha én magam is el tudom olvasni – felelte. Krisztiánnak kellett néhány pillanat, hogy feldolgozza a hallottakat.
− Akkor maga is…?
− Remélem, még látjuk egymást! – szólt felé kacagva a nő, miközben leszállt. Krisztián pedig fülelt, és nem is értette, eddig miért nem tűnt fel neki. Hogy nem hallotta meg korábban a fehér bot tompa koppanását, ahogy hordozója kinyitja, és elindul vele az utcán.
Krisztián az út további részére nem is emlékezett. Levakarhatatlan mosoly terült szét az arcán, elméjét pedig lekötötte a gondolat, hogy a jövőben bizony moziba fog járni.

“Jelek” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Nekem is nagyon tetszett az írásod! A másság elfogadása mindig nehéz, de ha leküzdjük tartózkodásunkat, s a másik fél nem utasít el gorombán, még jó kapcsolat is kialakulhat.

  2. Kedves Lilla!
    Ez nagyon aranyos volt, és mégis rámutat egy fontos dologra: aki más, mint a többiek, az automatikusan feltételezi, hogy a többiek nem is akarják elfogadni. Pedig lehet, hogy csak bizonytalan a másik is, és egymást segítve könnyebb lenne. Még jó, hogy az illatos hölgy nem volt sértődékeny és felkészült a következő találkozásra.
    Nagyon élvezetesen írtad le, köszönöm az élményt!
    Szeretettel:
    Kata

Szólj hozzá!