Aki egy tettet elvétett

Összes megtekintés: 30 

Teleki Gézát az egész Csipkebogyó utcai környék meglehetősen jól ismerte már. Ismerték különcködéseit, hóbortosságát, gyerekes naivságát. De hogy valójában milyen ember is lehetett igazán, azt csupán csak azok, akik nap mint nap közel álltak hozzá.
Aligha ismerhették volna Teleki igazi gondjait. Mintha kóbor lovag lett volna a XIX. században úgy járt-kelt, és beszélt, mozgott a maga furcsa módján az emberek között, mint valami új Zrínyi Ász. Igaz, ami igaz negyvenéves korára Telekinek sajnos be kellett látnia, hogy nem vitte sokra az életben. Szerelmét hátrányos anyagi helyzete miatt nem vette feleségül, rokonai rég meghaltak, és egész életében alig-alig akadhatott egyetlen valamirevaló ember is, aki átérezte, és megérthette volna mennyire igényelte Teleki a barátságot, és azt, hogy valakivel egy tartalmasat beszélgethessen. Karrierlehetőségek nem hullhattak az ölébe. Ugyan miféle karrierről is álmodozhatott volna egy olyan, aki maga is romantikus álmodozó maradt egész életében? S miután nem voltak sem anyagi forrásai, sem megfelelő befolyásos kapcsolatai így – teljesen természetesnek hatott -, hogy a kívánt álomállásokra elsősorban főként azok jutottak be, akik az adott megfelelő kiváltságokkal rendelkeztek. Így tehát azon merengeni, hogy vajon egy-egy jól felépített és kivitelezett meghallgatásnak, castingnak, meetingnek, vagy állásinterjúnak mekkora befolyása is lehet egy-egy munkavállaló esetében már szinte kár is a felesleges szót elvesztegetni.
Teleki sohasem tudta elfogadni, vagy éppen megemészteni, hogy egyik-másik igazgató, főnök, vagy éppen kollegája szemében miért pont mindig ő volt a szűkséges pattanás, vagy szúrós szálka, amitől legszívesebben azonnal megszabadulna az ember. Bizonyára hatalmasra növesztett, már-már mániás kisebbrendűségi, és pesszimista komplexusa volt az a két talán legfontosabb tulajdonság, mely nem hagyott neki sem választási lehetőséget, sem egyéb lehetőségeket, hogy egy mindenki számára elfogadható élhető életmódra rendezkedhessen be. S bár mindenki nagyra becsülte őt bogaras rigolyái miatt is egy dolog bizonyos: hiányérzete támadt, hogy csöndes kétségbeesésben élte le eddigi hajótöröttséggel küszködő negyven évét. Ez sok esetben olyan volt, mintha az ember krónikus, lelki vitaminhiánnyal küszködne, vagy valamelyik kezelőorvosa egyszer csak jelentkezne, hogy az adott dúsított, életet serkentő injekció valójában csupán csak cukrozott víz, semmi egyéb.
Teleki Géza igyekezett minden munkát megfogni, így hamar rajtamaradt közkedvelt gúnyneve: vándorfecske! Nagy általánosságban ugyanis így nevezték azon munkavállalókat, akik egy-két hónapnál nem tovább képtelenek voltak veszteg maradni fenekükön, és megtartani egy-egy átlagosan, vagy éppen csak éhbért fizető munkahelyet.
Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy olyan beprogramozott, rendszeresített, lelki sérelmek érték, melytől még az átlagos optimizmussal rendelkező, ú.n. normális emberek is rögvest a falba verik a fejüket, nemhogy egy lelki komplexusokkal gátlásos kisember. Fiatal korában ismerte meg a boldogságot. A kedves olvasó lelkiismeretére kell hagyatkozni, ha azt gondolja, hogy ezt a különleges, romantikus ösztönvonzalmat szerelmeskedés követte. Későbbi barátnője azért hagyta véglegesen faképnél egy szép napon, mert ki nem állhatta Teleki idősödő édesanyát, aki férje halála után fiához költözött, mert semmi esetre sem akarta a pénzt herdálni azzal, hogy egyszerre két lakást is fenntart.
– Édes fiacskám! Látod! Nem volt hozzád méltó ez a hölgy! Ketten maradtunk, hát jól megleszünk így is! Nem szorulunk senki segítségére! – hallhatta elégszer az idős özvegyasszony sztoikus bölcsességeit, ami sokszor már a fülén folyt ki.
Később hírt kapott, hogy állítólag az ő egyszülött kislányát várta barátnője. Azonban egyetlen lényeges tényről megfeledkezett a fiatal, és dögös anyuka: a kislány javarészt édesanyjára hasonlított inkább, ugyanakkor semmilyen személyiségjegyet nem lehetett rajta észrevenni, amiben apjára ütött volna. A dolog másik pikantériája, hogy bár a szerencsétlenül járt Teleki pontosan tudta, hogy hogyan lesz a csecsemő, és a kisbaba mégis annyira tisztelte a hölgyeket, hogy egy ujjal sem volt hajlandó hozzájuk érni. Csókolózások közben például többször kellett levegőt vennie, mert ha ezt nem tette volna minden ötödik percben nagy lett volna a valószínűsége annak, hogy idő előtt megfullad.
– Édes fiam! Már most megmondom, hogy én nem ismerek el semmilyen gyereket sem! Különben is vérvizsgálat kell ide! Az majd kideríti az összes homályos kérdést, mely most még lappang! – közölte ellentmondást nem tűrően az özvegy anyja.
– …De anyuka… tudod nagyon jól, hogy én gyerekkorom óta… szóval… rettegek a vértől… – vallott színt Teleki.
– Hát ha csak az kell hozzá én szívesen benyugtatózlak, aztán már csak egyetlen szúnyogcsípés és készen is vannak a leletek!
Teleki minél jobban az orvosi vizsgálatok pokoli inkvizíciós tortúrájára gondolt, annál inkább elfogta a gyomorforgató hányinger és émelygés, és ennek egyenesági következménye az lett, hogy azonnal elájult ott helyben, ahol éppen tartózkodott, és repülősóval kellett magához téríteni.
Teltek, múltak az évek, és sajnos egy szép napon Teleki özvegy, idős édesanyja is jobb létre szenderült. Teleki úgy is költő, és íróként anyja kedvenc verseit olvasta fel, és miután minden ismerős magára hagyta a temetőben ő még hosszú órákig egyedül zokogott. Akkor tudatosodott benne nem csak a kétszeres árvaság, de a felnőttség nyomasztó, és nyirkos tehertétele is.
Másnap aztán munkahelyén a legtöbb kollegája és maga a fiatalos igazgató is valósággal meg volt rökönyödve, hogy bement dolgozni, holott a legtöbb ember tudatában teljesen elfogadott nézet, hogy a gyász időszakban legalább egy-két hétig nem dolgoznak. De hát mit is kezdhetett volna totálisan egymagában Teleki, akinek jóformán egyetlen valamirevaló családtagja sem maradt?
Egy késő őszi, inkább télbe nyúló napon, amikor még az ikrásodott napfény is kacsintgat az emberre, mint valami lassú haldoklás Teleki nekilátott, hogy titkos tervét végre hajtsa. Legalább három méteres kötelet vásárolt, és megkérte az egyik bolti eladót, hogy lehetőleg nagy hurkot készítsen, és azt a kötél végén jól kösse meg. Amikor a pénztárhoz ment fizetni valósággal ujjongó, kisgyerekes arcot vágott, mint aki egy új élet kezdetét ünnepli. A pénztáros meg is kérdezte tőle:
– Mi a csudának magának ekkora kötél?! Csak nem erdei szalonkára vadászik? – csodálkozott.
– Jaj, dehogy kérem! Tudja annyira örülök, hogy végre sikerült kötelet szereznem, mert az ínycsiklandó malacsülthöz bizony elkél a jó kötél! A család jön hozzám vacsorára! – felelte sugárzóan boldogan.
A másik legfontosabb feladata az volt, hogy írnia kellett egy személyes hangvételű, afféle vallomásos üzenetet, melyben részletesen elmagyarázza mindenkinek, hogy tettét szabad akaratából hajtotta végre, és nem állt semmilyen gyógyszer, vagy más egyéb szer hatása alatt, azaz tudatosan beszámítható volt tette végrehajtásának perceiben. Teleki már döntött.
A kötéllel óvatosan felakasztja magát. Szinte csak a csigolyák enyhén recsegő roppanását fogja még hallani miután feje kibicsaklik, és a levegővesztés következtében azonnal beáll a megváltó halál.
Csöndes léptekkel máris körbejárta kis lakása minden négyzet centiméterét, és megpróbálta kitalálni, hogy hol lenne a legalkalmasabb végrehajtani gondosan átgondolt cselekedetét. Először arra gondolt, hogy hálószobája csillárjára fűzi fel a négy méter vastag kötelet. Igen, ám, de mi van akkor, ha a száztíz kilós súlya alatt a csillár is és a mennyezet egy nagyobbacska darabkája is leszakad? Nem! Az egészen biztosan rossz megoldás lenne. Bement a fürdőszobába, ami olyan szűkös és keskeny volt a beépített forgótárcsás mosógép miatt, hogy jóformán egy ember is alig fért el benne, és colstokkal megpróbálta kiszámolni, hogy körülbelül mennyi helyre lesz szüksége, míg mindennel kész lesz.
Mivel az ősrégi öntött vaskádat – felújítás miatt -, legalább már három éve kiszereltette, és helyére fürdőkabint rakatott ezért – gondolta -, bajos gondolat volna a zuhanyrózsára tekerni a zsineget, mert akkor – akik majd rátalálnak, vagy azok a kotnyeles, kíváncsi természetű szomszédai -, esetleg azt hihetnék, hogy fürdés közben megcsúszhatott, és így halt meg. Az önkezűség így félig-meddig ki lenne zárva. De akkor meg hová?!
A kiskonyhából kihozta a kisszéket – melyet afféle ülőalkalmatosság gyanánt leértékelve vásárolt az egyik barkács szaküzletben, hogy kényelmesebbé tehesse a reggelek nyűgös ébredéseit. A nappali reluxáit gondosan beárnyékolta, hogy még véletlen se láthasson be senki se. Falhoz állította a széket és felállt rá, mert szerette volna pontosan tudni, hogy elegendő lesz-e a magasság ahhoz, hogy elférhessen? Rájött, hogy a mennyezettel csaknem fejmagasságban van, tehát majdnem kétszer olyan magas, mint a mennyezet. Most akkor mi legyen? Nem baj! Akkor legfeljebb segít a kelekótya lábának, és majd előbb rúgja ki maga alól a széket, így kövér, tokás nyaka hatékonyabban kettétörik, és akkor a feje sem jelenthet már akadályt. Nem igaz?!
Hogy miért pont most ősszel kellett ennek sikerülnie? Egyrészt itt volt november vége felé közelgő születésnapja. Micsoda ostobaságnak tartotta a gondolatot is, hogy önmagának vegyen születésnapi tortát. Ha megkérdezik kinek vette majd azt mondaná, hogy önmagának? Ugyanakkor ősszel halt meg infarktusban az apja, és édesanyja is. Igaz ő álmában, fájdalommentesen. Könnyebb dolga lenne az embernek, ha a családban lettek volna öngyilkosságra hajlamos emberek, mert akkor mind az indítékot, mint pedig a belső lélektani tér pszichológiai összefüggéseit könnyebben megérthetné a társadalom. Egyik keresztanya még a kilencvenes évektől kezdve mániás depresszióban szenvedett. Az orvosok sem mutatták ki. Vajon örökölhetőek a lelki betegségek?
Biztosan azt fogják mondani róla: Szegény ember! Sohasem említette, hogy ennyire súlyos gondok emésztenék. Mindig olyan szolgálatkész, barátkozós, és nagyon kedves volt. Igazi romantikus úriember, még ha kissé megkeseredett és cinikus is. Meglehet, csupán azért választotta a halálnak eme kifejező formáját, mert azt szerette volna, hogy barátai, ismerősei, akik megmaradtak hallgassák meg, és figyeljenek rá.
Teleki mindig is a precíz óramű gondossággal igyekezett beosztani idejét. Így utolsó vacsoráját is kényelmesen, és meghitten szerette volna eltölteni. S bár nem készített rozmaringos malac sültet édes krumplival, és fehérboros káposztával, vagy gulyáslevest sok zöldséggel, és egy kis somlói galuskát, mégis a tegnapról újra megmelegített, fagyott hal rudak is tökéletesen megfeleltek, hogy ünnepi legyen a legutolsó étkezése, melyet a földön tölt. Evett egy kis petrezselymes krumplit, majd kedvenc foteljában hallgatott egy kis zenét. Apja imádott szivarozni. „Igen! – gondolta. – Most legalább nyugodtan rágyújthatna, és elszívhatna legalább egy cigarettát!” – töprengett. Amikor életében még sohasem dohányzott, és nem is ivott egyetlen kortyot sem. Vajon írjon-e búcsúlevelet? És különben is? Vajon ki olvasná le a ház lakóin kívül? Régi szerelme, az immáron háromgyerekes anyuka egész biztosan nem.
Mégis úgy döntött ír egy pár sort, hogy gondolatai józanok, és letisztázottak legyenek. „Kedves Kíváncsi Olvasók! Ezúton szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy még ha sok lelki sebeket is kellett összeszednek az életben teljes életet éltem, és nem haragszom immáron senkire! Ha kedveskedni szeretnének jöjjenek el a temetésemre! (Már ha lesz egyáltalán) Csókolok, és szeretettel üdvözlök mindenkit!” – Igen, ennyi egész biztosan elég lesz! Nem kell az ilyesmit bő lére ereszteni. Borítékba tette, és saját lakására címezte, nem tudta megindokolni, hogy miért.
Még egy utolsó, véges pillantást vetett a szobákra és tárgyakra. Vajon elkészült, vagy publikálatlan kézirataival mi lesz? Biztosan kidobják majd, vagy valami kezdő irodalomtörténész egyszer egy padláson megtalálja, és miután átnézte kijelenti, akár még irodalmi tanulmány keretében is, hogy Teleki Géza megérdemli a posztumusz József Attila-díjat, és számos elismerést. Odament családi fényképeihez, ahol apja komolyan, és elszántan néz bele a kamerába, míg anyja álomszépen mosolyog, akár egy pajkos virágszál.
„Sajnálom!” – sóhajtott a fényképnek, mintha szülei minden mozdulatát csöndes alázattal figyelnék. Fellépett a kisszékre, mely most termetes súlya alatt recsegett egy kissé. „Miért nem tudott leadni legalább húz kilót, úgy is maradt volna még bőven száz?” – Na most már mindegy. Csak ne fájjon. Nyakára húzta a hurkos, vastag kötelet. Búsa, nagy feje épek hogy beleillett. Nagy levegőt vett utolsó szusszanásként, majd megpróbált hintázva kibillenni. A kisszék máris elterült szinte magával rántva a nagytestű tulajdonosát Teleki már csak azt érezte, hogy fullad, már nem kap szabad levegőt, végül a kötél előbb zuhant le a mennyezetről, mert nem volt mire tisztességesen felkötni. Teleki hamar a földre került szinte önkívületi révületben, pufók farcsontját fájlalva, és önmagában kijelentve: „Még mindig itt vagyok!”

“Aki egy tettet elvétett” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Norbert !
    Nagyon szomorú történet ,annak ellenére ,hogy az öngyilkossági kísérlete ‘nevetségessé teszi .De azért nem nevettem,mert nem nevetni való a helyzete.
    Sajnos vannak ilyen érzékeny típusú emberek ,akik sehol sem érzik jól magukat.
    Szépen ,kedvesen megírt novelládat szeretettel olvastam.
    Gratulálok…..Babu😘😘😘

  2. Azért örülök, hogy nem sikerült a szándék! S lehet, hogy kicsit sajnálni való a főhős, teljes szívből mégsem tudja az olvasó azért ebbe beleélni magát, mert ott van az életút, mely valljuk be eléggé instabil, mint a kisszékre állás, vagy a trehány hurkolás…. Gratulálok az íráshoz! Éva 🌞

  3. Megrázó az írásod, de a címe beszédes! Minden embernek kellenének barátok, ismerősök támaszul, hogy az öngyilkosság gondolata még fel se merüljön!

Szólj hozzá!