új utazás

Összes megtekintés: 14 

A szürke tenger

A divatos ovális melltű apró színes kövei között a türkizkék tetszett a legjobban. Velencéből való, ezt kapták ajándékba a nászutas párok asszonyai gyerekkorom idején. Látni akartam Velencét az ő meséiket hallva a távoli, de még anyagilag elérhető utazásaik városáról. Bizonyára olyan, gondoltam, mint egy nagy ékszeres doboz, tele türkizkék, korallpiros és más szép, színes díszítéssel, arannyal, napfénnyel, a langyos tenger felett szálló bódító, kellemes dallamokkal. Talán a gondot sem ismerik a lakói. Vagy nincsenek is lakói? Egyetlen mese az egész város?
Menetrendszerű vízibuszra szálltunk, ami a Szent Márk térig visz, mint a legtöbb sietős turistát, aki csak bepillantani mer a városba a rövid idő és a lapos pénztárca miatt. Kicsit megleptek a vakolata-hagyott, elárvult házak bedeszkázott ablakai, a vízből fel-felcsapó kis fekete bűzök, de a Szent Márk tér ragyogása, pompája valóban mesebelihez volt hasonló. Emberek és galambok áradata, harangok bongása, mintha egy ünneplő tömeg gyönyörködne itt mindenben, ami a lehető legtökéletesebbnek látszik. Az ékszeres kirakatban hivalkodóan pompás nyakék kellette magát minden hozzátartó darabbal, amelyeknél szebbet soha nem tervezhettem volna. Ovális virágok sora, rubin közepükhöz fehér szirmok kapcsolódtak. Ára, az nem volt rajta. Az eladó ránézett egyszerű ruhánkra és nem is bajlódott vele, hogy elmagyarázza a csillagászati összeget.
Miért, kérdezi, úgyse tudná megfizetni- mondta.
Szállást foglaltam előre a kempingben. A tengerpart fövenyes volt, kicsit sárgásszürke. Barátságos kis öbölben fürödhettek és labdázhattak a gyerekek. Én mégis úgy éreztem talán életemben először így idegenben, hogy jó nekem a Balaton. Nem ilyen nagy vizet határol a partja, de ha eljutok néha oda, otthon vagyok benne.
Este a szürke távolban apró, imbolygó fények villóztak, Velence fényei.

A Hűzli

Régi kedves ismerőseink évekig hívtak bennünket, míg elindultunk ilyen hosszú útra. Mögöttünk volt már Bécs tiszta, otthonos vendégfogadása, a mesés fekvésű nenzigi szállás, a hegyekből leszökdelő vizekkel szegett, zölden, hidegen csillogó Wallensee és a zürichi tó esti fénypompájában gyönyörködő luxusszállásunk, Gabi barátnőmék otthona. A fiam élvezte a forgófotel kényelmét és narancs juice-t iszogatott náluk, ami itthon még nem volt mindennapos áru a boltokban. Másnap elénk jött Emy néni a fiával, Boázzal, és elindultunk velük a hegyekbe, ahova keskeny, kanyargós út vezetett. Megérkeztünk a hűzlibe, Emy néni fából készült otthonába. Itt, csaknem 1000 méter magasságban egy kicsit haza érkeztünk. A hűzli sötét barna falán a felirat: „Haus Andreas” a nemrég meghalt gazdára emlékeztetett. A ház körül a kert még nem volt teljesen kész, de a muskátlis ablakok már jelezték, igazi otthon van alakulóban. Alatta párolog a Sarneni tó és körös körül hegyóriások. Hajnalban gyöngéden költögetett Emy néni; ilyenkor a legszebb a Wetterhorn. A gleccserek szikrázó hófehérek a tetején és a felkelő nap rózsaszínnel vonja be a tájat ott a magasban. Az már kicsit a világmindenség, bizony, félelmetes szépség. Bebújok a hűzli otthonos melegébe és alszom tovább, míg fel nem ébreszt a reggeli kávé illata. Körülüljük az asztalt, kényelmesen beszélgetve és innen indulunk majd kirándulásainkra. Boáz kérése volt, hogy főzzek majd egy itthoni ízű almalevest és süssek egy rizskochot, ha hazajövünk. Akkoriban zsírt használtam még a sütésekhez, tejfelt a habaráshoz. Szerettük volna beszerezni a hozzávalókat, de ilyesmit nem tartanak az ottani boltok, csak tejszint, vajat vagy margarint.
Spiez kedvesebb a képeslapokon, a tó, a virágok esőbe burkolóztak. Interlaken elegáns szállodasora büszkélkedik a távolban felmagasló Jungfrauval.
A Genfi tó partján bejártuk a Chateaux de Chillon több évszázados falait. Montreux szépségét, nem hiába dicsérték ismerőseink és az útikönyvek.
A francia határ közelében, egy szerényebb kempingbe foglaltam szállást, udvarán kis kör alakú medence volt a gyerekek örömére. Egy bögöly csípett meg, és jó nagyra dagadt a csípés helye. A szokásos altató mellé bevettem egy Pipolphent is. Fekhelyünk egy padlásféle helyen volt. Olyan mélyen aludtam a gyógyszerektől, hogy nem vettem észre, az éjszaka kitört vihar alatt villám csapott a szomszéd házba, ami le is égett reggelre. A Mont Blanc közelében jártunk, de nem mentünk át a határon. A Genfi tó partján autóztunk még egy keveset, bepillantottunk Lausanneba. Úgy terveztük, hogy lugánói levelező társainkhoz pénteki napon indulunk, hogy elkerüljük az utakon a hétvégi forgalmat. Csak arról nem tájékozódtunk, hogy itt nem szombaton van a hétvége, hanem már péntek délután és olyan kocsisorban haladtunk, ami megnehezítette a tájékozódást. Különösen, hogy barátaink házát magas terméskőkerítés zárta el a külvilágtól. Hatalmas kertjükben levő medencéjükben éppen egy tanítványuk úszott, a férj foglalkozását sportprofesszorként határozták ők meg. Kétemeletes házukban mindenkinek külön szoba jutott, a kert túlsó végében a nagymama lakott egy kétemeletes házban, másik sarkában a kertnek pedig egy egyemeletes fehér házban a kertész házaspár. Az étkezés egészséges módon grillcsirke volt hatalmas fatálakban többféle salátával. A hűtőben gelato minden mennyiségben. A gyerekeim 1-1 muffint kaptak süteményként.
Délután a házigazdánk fölvitt bennünket egyik autójukkal a hegyekbe, az ő szülőfalujába, ahol olaszos templomtorony és házak sorakoztak. Mire szétnéztünk kicsit, kigyúltak az esti fények a mellettünk levő hegyen. Az már Olaszország, mutatta a házigazdánk. Valahol a közelünkben húzódik a határ. Ennek ott nincs nagy jelentősége.
Vágytunk már haza. Itt semmi nem az enyém, még a gondjaink is mások.
Altdorfban bejártuk a Tell Vilmossal kapcsolatos emlékhelyeket. Einsiedeln körül az út mindannyiunkat Lillafüred környékére emlékeztetett. Hiába, nekünk szokatlanok ezek az óriási, hideg hegycsúcsok. Elzárják a látóhatárt, meg talán egy kicsit az embereket is egymástól. Szerettünk volna még bepillantani Svájc keletre eső részébe is, bár tartottunk a magasba vezető davosi úttól, de nem kell félni tőle. Itt minden rendezett, tökéletes kényelem van mindenhol a lehetőségekhez képest. Muskátli piroslik az út menti házakon. Innsbrucki házigazdánk rétoromán nyelvű vidékről származott és felkeltette érdeklődésünket a nyelv iránt. Figyeltünk, hátha hallunk ilyen beszélgetést a környezetünkben.
Gondolatban elbúcsúztunk azután a Hűzlitől, utoljára voltunk ott együtt mindannyian.
Még egy búcsúpillantás Vaduz várára, a lichtensteini avar színű erdőkre és kellemes, modern házaira, – megyünk hazafelé. Ebben a kis országban érdektelen az országhatár fogalma. A vámos intett, indulhattunk tovább.
Mikor 1968-ban közeledtünk a magyar határhoz, szerettünk volna még egy kis kitérőt tenni Ausztriában, de mivel késő délután lett, mégis haza indultunk. Este 8 után már az itthoni utakon jártunk szerencsére, mert lezárták a határt. Akkor voltak a csehszlovákiai események. Néhány napot Ausztriában kellett volna még időznünk valami táborban talán, bár államköltségen. De az éjszakát már Budán töltöttük az unokanővéremék vendégszeretetében.

(1968, 1972 Giswill)

Szólj hozzá!