Új jövő a globális katasztrófa után

Szeréna még mindig képtelen volt felfogni a természet erejét és azt, hogyan képes az élet olyan változásokat létrehozni melyek esetenként megmentik. Figyelte a pusztulás felvillanó képeit. Az elhagyott, összetört járműveket, hajdan-szép épületek feketéllő romjait, alig vánszorgó embereket… Megviselték a saját emlékei. Tudta, hogy ez a múltja, hogy ez már csak múlt, de mégis fájt! Újra és újra átélte azt a pillanatot, és mégsem azt. Amikor történt az egész nem tudta, hogy mi történik. Újra átélve pontosan tisztában van minden pillanatnak a jelentésével. Hisz ebben a pillanatban lett emberből – túlélő. Milliárdnyi hang sírt a fejében. Ahogy akkor, majd újra és újra azóta. Nem vigasztalta, hogy ő él, még él… Minek? Ha nincs már semmi… senki! Sem a családja, se világja ahova hazamehessen…
– Mondd, mi a neved ?
– A nevem Szeréna – mondta, és közben úgy remegett, mintha csak egy falevél lenne az erős szélben.
– Félelmetes emlék és különös, ama nap negatívjai a tudatomban, amikor a láthatár eltűnt a szüleimmel és sok ismerőseimmel együtt. De volt bennem egy cérnavékony kis hang, amely menekülni akart. Amelyik részem nem akarta,hogy itt még vége legyen az életemnek. Küzdelmes utat tettem meg, hogy túléljem az áradatot, de valahogy sikerült túlélnem.
– Meghalt a régi világ, s most születik az új. – Hangja furcsán tompa volt a kissé megritkult levegőben, szeme könnyben úszott.. Gyere, most elmegyünk innen, egy jobb világ felé – mondta Fatimé kézen fogva.
– A menekülők rémülten futottak a hatalmas, sík mezőn. Az arcukon pánik tükröződött, mindannyian tudták, hogy elkéstek. Az autókaraván nagy sebességgel távolodott a várostól, melynek utcáin káosz uralkodott. Útközben folyamatosan hallgattuk a híreket, és mikor az első csapásról hír érkezett, már mindannyian tudatára ébredtünk az elkerülhetetlen végnek. Apám tövig nyomta a gázpedált, mi zokogva imádkoztunk. Eközben a város terei visszhangoztak a riadótól, növelve a zűrzavart, melyet a médiákban bejelentett hír kavart. Nemsokára átszakad a város gátja is. A polgári védelmi hatóságok a földcsuszamlás- és árvízveszély miatt felszólították az embereket arra, hogy hagyják el otthonaikat és menjenek biztonságos helyre. A pánik egyre nőtt, duzzadt, mint egy fekete buborék, a szétszaggatott idegek őrjöngő fájdalmával, és az állati ösztönök nyers dühével táplálkozva. Hatalmas dugó alakult ki, miközben a másodpercek egyre csak fogytak. Hirtelen kisebb lett a lárma, csak a víz hangja és a rémült kiabálás hallatszott. Akiknek sikerült túljutniuk a dugón, váratlanul lassulni kezdtek, a motor elhallgatott, és a járművek megálltak. Az emberek dühödten üvöltve estek neki a gyújtásnak, de nem tudtak életet lehelni a motorokba. Néhányan felfogták, hogy mit jelent ez, ezek eszük vesztve rohanni kezdtek, el az úttól, bele a pusztaságba. Akiket megállásra kényszerített az összetorlódott gépkocsi had, ugyancsak rájöttek, mi történt. Iszonyodva hátranéztek, a város irányába. Utolsó dermedt pillantásuk beitta a távoli, barna víztömeget, ahonnan késlekedés nélkül lecsapott rájuk a halál, a rettenetes nemrég épített, de még nem termelő erőmű átszakadt gátja formájában. Körülbelül hatmilliárd köbméter víz zúdult ki a tározóból.
A várost egy pillanat alatt elnyelte a víz, ahogy gigászi, történelem előtti szörnyként magasodott föléje. Nyújtott, mély hang hallatszott, aztán mindenkit elnyelt az ár. A hullám egyre gyengülő köre aztán tovaszáguldott a pusztán. Az “utolsó csúcsforgalom” dugója elcsendesült. Az össze-vissza dobált autók és mindenféle tárgyak groteszk halmokba gyűrődtek a sötét ég alatt.
A nők és a gyermekek sírtak, a férfiak pedig ingerülten fuldokoltak a saját tehetetlenségükben. Súlyos balesetek történtek,és senki sem állt meg a jajgató sebesültekért. A kocsik egymásba futottak, némelyik lángba borult, vagy szörnyen összegyűrődve bukott alá a hullámokba. A robbanások, recsegés-ropogás,és az összepréselődő fémek zajába halálsikolyok vegyültek. Szörnyűséges látványt nyújtott , a hullámokon a sok holttest látványa.
– Tudd, mi mindannyian együtt gyászolunk veled!
Szeréna kisírt szemekkel nézett fel a megmentőjére, most zokogását abbahagyva, csendesen csorgatta tovább a könnyeit.
– Oh, én nem is találok szavakat – mondta elcsukló hangon.
Ólomsúllyal ült Fatimen a fáradtság aznap,amikor átszakadt a hatalmas gát, de teljesen éber volt. A harci riadó bántotta a fülét. Egész a hegyekig felhallatszott a síró – rívó üvöltöző sziréna hangja. Látta az események végkifejletét, és mindanyiuk akár ő is nyugtalanul jártak fel – alá. Szörnyű volt végignézni.
Egyre csak nézett, nézett lefelé az alanti völgybe, melyben a város élete úgy veszett el, mint folyó a kegyetlen sivatagban. Ott a mélyben, amelytől a képzelet is visszaretten, ahol szertefoszlik az értelem, csak a meztelen idegek rángatózó visítása maradt, már talán csak halottak álmodják az új világot. Akiket még meg sem nevezhetnek,mert elnyelt mindent a víz ura,s el nem felejthetnek. Néma jelek az évmilliókból, a végső sikoly visszhangjai, melyet érző lény vagy széthulló anyag hallat a vég pillanatában. A semmibe hullott üzenetek: kétségbeesettek, reménykedők, tárgyilagosak. Már örökké ott bolyonganak a mélyben.
A reá zúduló képek súlyától sok rettenetes rémálma született.
Napokat némán állt az ablakai előtt, és távcsővével életet keresett, akárcsak szülei. Megszerette ezt a gyönyörű, kék bolygót flórájával, faunájával, és az esetlen, törékeny emberekkel együtt. Szörnyű volt végignézni, ahogy az darabjaira hullott , a sok esőzéstől és a gyilkos gáttól . Az emberek útja véget ért volna ?
– Bárkin aki él és mozog, segítenünk kell valamiképpen, – mondta Fatimé édesapja.
Miután szem és fültanúi voltak a klímaváltozás látható és érezhető eseményeinek, ők megkezdték a költözést a hegyekbe, családjukkal és hozzátartozóikkal együtt.Maga a lakóhelyet ahova építették ,a hegyek egy rejtett, titkos magasságában volt, emberek által megközelítethetetlen helyen, ahol a természet állított akadályokat az idemerészkedő, vagy kalandvágyó emberek, felfedezők elé , mivel mindenhol szakadékba torkolló ösvények és csipkés sziklacsúcsok tarkították a helyet. Olyan volt az egész hely mint valami tekintélyes matróna. Szerencsére az embereknek fogalma se volt a lakóhelyük létezéséről, de fő az óvatósság minden tekintetben. Aki mégis valamely különös véletlen folytán – mert a véletlenek általában igen különös módon jönnek létre – idetévedne, az se látna semmit.
– A világ egyik legsürgetőbb problémája a környezet védelme, a klímaválság, a fenntarthatóság. Ezekre nekünk különös figyelmet kell fordítanunk, ezért kiemelt helyen is kell kezelnünk, mert a körülmények láthatóan nagyon megváltoztak. – mondta Fatimé apja. Egy ilyen világban, mint amivé ez az emberi általi lett, nem tudnánk sokáig élni. A föld haldoklik és az emberek észre sem veszik, és sajnos nem is akarják. Pedig annyi apró jellel hívja fel magára a figyelmet!
És hogy mik voltak ezek a megváltozott körülmények? Nos, az emberiség technikai civilizációjának szemete, nemtörődömségük eredménye. A globális felmelegedés számos emberi tevékenység közös eredményeként jött létre. A legjelentősebbek: az elektromos energia termelés, a haszonállat tartás (hústermelés), a közlekedés, a túlfogyasztás, a nemzetközi szállítás, az erdők kitermelése, a füstkibocsátás és a hadviselés volt . A legnagyobb baj az volt, hogy nem bírták korlátozni az energiafogyasztásukat az emberek. Egyre több energiát használtak. Kellett a gyárakba, a gépeknek. Kellett a járműveknek. Kellett a házakba, a szórakozásukhoz, mindenhez KELLETT! Nélküle már élni sem tudtak. Függtek az energiától, az olajtól, a villamosságtól. Sok-sok nemzedék nőtt fel már úgy, hogy nem is ismerte a természetes életformát. Nem látott folyóvízben úszkáló halat, vadon élő állatot, nem látott aranyló gabonatáblát, színpompás szitakötőt, pillangót, pattogó tábortüzet… A gépek szinte minden munkát elvégeztek helyettük, ők pedig csak sokasodtak, szórakoztak, és ügyet se vetettek az öreg Földanyára . Nem vették észre – nem akarták észrevenni , hogy az emelkedő lélekszámmal egyenes arányban csökken a bolygó életereje. Elvékonyodott az ózonréteg, hónapról hónapra rekordot döntően, olvadtak el a sarki jégmezők,mégsem vigyáztak a vizeikre . Aztán jött a koronavírus járvány. Senki nem tudta biztosan, hogy a vírus egy már ismert agresszív mutációja, vagy egy gyilkos biológiai fegyver volt. Egy biztos csak, az eredeti vírus több mutáción is átesett, egyre-másra új feladatokat róva a világ tudósaira. Biológusok, virológusok, génsebészek ezrei kutatták nap mint nap az ellenszert, tesztelték, vizsgálták a vírust. Mindenesetre megjelenése óta sokféle változata terjedt el szerte a világon. Az eltelt évtizedek alatt pedig látható eredmény nem született a megfékezésére. Mire kijött egy-egy ellenszer, mely sikeres volt a laboratóriumokban, addig az a változat oly mértékű mutálódáson ment keresztül, hogy normál körülmények között nem használt. Az emberek pedig hullottak. Talán ez is volt a cél. Nem tudni. Az eredetileg atipikus tüdőgyulladásnak indult vírus az összes mutációjával szép lassan eltűnt,befejezte a működését. Elvégezte feladatát. Keveseknek, sikerült ugyan túlélni a kórt , viszont akik túlélték azokat talán csak a szerencse tartotta életben . A tudósok azonban minden fajtából megőriztek annyit, hogy egy esetleges újabb fertőzés alkalmával jobb helyzetből induljanak, mint annak előtte.
Rekord-melegek és rekord-hidegek váltották egymást, és világméretű esőzés következett. A globális felmelegedés hatásai többé nem puszta feltételezések voltak , immár vitathatatlan és ijesztő mértékűvé vált. Lassan két évtizedes előrejelzések jósolták a szélsőséges időjárást, a gyakori hőhullámokat és extrém csapadékeloszlást, árvizeket és globális klímamenekülteket . A csapadék és a meleg pedig egyre csak nőtt, mígnem szép lassan folyamatossá vált, hónapokig esett éjjel nappal, megállás nélkül. Sohasem tapasztaltak ehhez fogható esőt az emberiség történelmében , ha csak a bibliai Nóé idejében nem. 2021 júliusában a megszokott csapadék tízszerese hullott alá a földre. Ez a helyzet hihetetlen veszélyeket rejtegetett, és ezt mindenki tudta tudat alatt. De még mindig nem akart tenni senki semmit. Átnéztek a baj felett.. Közel 8 milliárd ember élt a földön, Földanyánk pedig sírt, zokogott, és majdnem összeroppant az emberek egyre károsabb tevékenységei alatt. A klímaváltozást az ember tevékenysége indította be, ezért le is tudta volna állítani azzal, hogy kerüli ezeket a tevékenységeket, illetve olyanokkal helyettesíthette volna őket, amelyek nem járnak a bolygó további károsodásával. Az esőzés szép lassan ,feláztatta, mocsárrá változtatta a szárazföldeket,és lassan de biztosan elnyelte a rajta fekvő vízparti városokat,falvakat. Sokan tűntek el, sokaknak volt segítségre szüksége, de az idő ellenük dolgozott. Vagyis tulajdonképpen, alapvető globális katasztrófa következett be . Az utcákat számos településen víz és sártenger lepte el, sok helyen másfél, két méter magasan hömpölygött a sárfolyam , kisebb településeken több százan maradtak elzárva a külvilágtól, miután a megáradt patakok, folyók ,tavak sodorta törmelék utakat torlaszolt el és több helyen földcsuszamlások keletkeztek. Az utólsó két hónapban négy alkalommal is,a legmagasabb fokozatú, vörös színű riasztást léptették életbe a rendkívüli időjárás miatt. Ez volt a vég felvonásának első nyitánya.
Aztán szép lassan egyik napról a másikra hirtelen el fogyott az energia. A világ megbénult Elnémult a média, rádiócsend uralkodott az éterben. Amire nem volt példa indulása óta: elhallgatott a világháló! Leállt a hajós közlekedés, kiürültek a boltok. Fosztogatások, rablások, erőszak volt mindenütt… Nem volt étel, nem volt tiszta víz! Keserűséggel töltött el őket a tudat, hogy az emberek a vesztüket látván sem tudtak megegyezni, összefogni. Éheztek…és újabb járványok ütötték fel a fejüket, tizedelték az amúgy is gyenge lakosságot. Mivel víz alá kerültek a mezők, szántók, völgyek, rég nem is volt már agrárgazdálkodás! Állattenyésztéssel csak néhány eldugott ország foglalkozott, de azok eszméletlen áron kínálták a húsárukat. Csak a kiváltságosok bírták megfizetni. Évente emberek tízezrei hullottak el. . És még csak valódi háború sem kellett hozzá. Végül víz és mocsár borította a felszín legalább 70%-át, s az emberiség kétfelé szakadt. Az áradásoktól megmenekült, hajókon, és úszó, mesterséges szigeteken élőkre, és a a vízhez alkalmazkodottakra. Akik nem bírták megfizetni a hajókat.
Mindeközben nagyon lassan az emberek világnézete is megváltozott. Egyre ritkábban estek egymás torkának, hiszen belátták mit tettek magukkal, és mit tettek a csodálatos természettel, ami nekik ételt,italt adott, és felruházta őket. Mire “vízre szállt” az emberiség már mindenki azon munkálkodott, hogy minél többen éljék túl ezt az időszakot, bármeddig tart is. Új társadalmi értékrend alakult ki, amely, bár elsősorban tudás alapú volt, nem nézte le azt, aki nem rendelkezett akár átlagos szellemi képességekkel sem. Mindenki hasznos tagja tudott lenni a megmaradt emberiségnek. Annak a néhány százmilliónak, aki túlélte a katasztrófát, s annak a néhány százmilliónak is, aki képes volt a vízi életre. Új jövőt építettek, egy jobbat, mint amit a víz elsöpört, mindenféle megkülönböztetés nélkül, egy emberként, közösen.
Ezért lehetünk most mi is itt, ezen az erdővel körülvett tisztáson, az egyik szárazföldön, amely nem mesterséges, s amely jelzés értékű kell legyen mindenki számára affelől, hogy jó úton haladunk. A Föld rendje kezd ismét helyreállni. Tekintsetek hát bizakodón a jövőbe, tegyetek meg ti is mindent azért, hogy gyermekeitek már biztos talajt érezhessenek a talpuk alatt, s hogy a természetnek ne legyen szüksége újabb kényszerű lépésre azért, hogy megvédje magát tőlünk.
Szeréna is végre boldog volt, mert egy számára ismeretlen és csodálatos világban találta magát, ahol minden olyan lenyűgöző volt. Az élettel teli fűszálak, az égig nyújtozkodó fenyőfák, az erdőben megbúvó kisállatok. Szinte minden tökéletes volt. Viszont sziklaként nehezedett a szívére és lelkére a tudat, amikor eszébe ötlött az, amiért itt vannak, amiért ő és a többiek idejöttek, és ilyenkor búskomorság vett erőt rajta. ..