Négy évszak

Fél év. Csupán ennyi időbe telt, hogy végleg elmenjen és elfelejtsen. Ennyi idő után kicsit rövid idő. Túl gyorsan ment. Talán az egész egy nagy hiba volt. Sosem kellett volna válaszolnom. Magas volt és igen erős jellem, igazi domináló alkat. Ezen felül romantikus és egy fantasztikus színész. Az egész élete egy színház. Ő a világsztár, a monumentális tökéletesség, hasonlóan Michelangelo Dávid-szobrához. És én? Én vagyok az udvari bolond.
Tavasz és kikelet. A szívem is virágzott és benne bimbót és rügyet bontott a szerelem. Oly’ tökéletes és hatalmas még mindig, ám mégis könnyek csordulnak végig sebzett lelkemen. Bár a szívem örül és szinte repes, de a lelkem fél, hogy elnyeli a magány zord sötétsége és nem lesz több kiút. Visszatér a nagy szerelem, a tökéletes férfi és az álom, ami csak az én fjemben létezik. Pár kedves szó és a félelem is tovaszáll, akár a szabadság madara.
Minden csupa máz és cukor még nyáron is. A nyár tele ígéretekkel és fogadalmakkal. Néha persze vannak mosolyszünetek, de az egész, mint egy mesebeli álom. Gyerekkorunk tündérmeséje és a herceg fehér lovon. Újraélek minden egyes gyerekkori mesét és csak álmodom, csukott szemmel is őt látom. Látom, mint a fényt a sötétségben. Érzem és szükségem van rá minden nap, minden másodpercében, akárcsak a lélegzet. Igazzá válik minden és megvalósulni látszik. Oly’ közel, de mégis távol. Nem a gravitáció tart a földön, hanem ő.
Hirtelen, mintha a nyarat a tél váltotta volna fel. Megfagyott a lelkem és meghasadt a szívem, mint a jeges tó, melyet korcsolyáival hasogat. Feljajdulok és végre felszáll a köd éjfekete pupilláim előtt és látom. Már nem fény, inkább tűnik a fájdalomhozó Lucifernek. Elfelejtett és játszott velem. Tévedtem. Az én életem a színház, a kikelet a színpad és én vagyok a báb, míg ő a játékmester. Felnőttem és felébredtem a mesekönyvből.
Most ismét ősz van. Ülök a padon és várok. Látom tovatűnő alakját és nyúlok felé, de elrántja kezét. Sietek utána hátha…de elmegy és egyedül hagy. Bekebelez a magány, akár a cápa a kishalat. Eltelik egy év és minden egyes padon őt látom, ahogy valaki másat bolondít. Elmosolyodom. Ropog a levélhalmaz a talpam alatt. A zebránál állok. Piros…sárga…zöld. Elindulok életem útján, míg bele nem botlok Prométheuszba. Ismét álmodom, de nem bánom. Remélem elhozza nekem is a szerelem ősi lángját.