Egy elmaradt levél!

Összes megtekintés: 50 

Tudod, sokszor néztem az apánkat, de mindig csak kellő távolból, nehogy észrevegye, hogy lelki szemeimmel éppen megfejteni próbálom őt. Néha felnéztem rá, de leginkább tartottam tőle, mert túlságosan távolinak és hangosnak tűnt nekem. Az sem tett jót, hogy sokszor elmarasztaló szavakat hallottam róla, amik persze mindig beigazolódtak, hogy igazak, mégis valahol sokáig abban reménykedtem, hogy az én apám (is), azért egy mesebeli „herceg”.
Nagy ritkán, mikor ki tudja, akkor éppen mi mozgathatta érzelmi világát, látni lehetett rajta, hogy érző lény, aki képes családja felé kevéske törődést is kimutatni. Olyankor én nem tudtam mit kezdeni felém nyitásával, hiszen amikor szükségem lett volna rá, akkor sehol nem volt, ezért, ezekben a szituációkban mindig szégyenlősen és félszegen voltam jelen. Amire ő pár perc után egy legyintéssel válaszolt. S életünk, gyerekkorunktól kezdve így múlt el.
Sokáig egy nagyon távoli ember volt számomra, aki anyuhoz tartozott, de sosem volt jelen. A gondokat, problémákat és könnyeket neki tulajdonítottam, főleg, amikor olyan védelemre és segítségre lett volna szükségem, rettenetes házasságomban, amit egy szerető apa nem von meg kicsi „hercegnőitől”. Sajnos nekem, nekünk így kellett végig evickélnünk vele az életen, amiben egyikünk sem gondolta, hogy egyszer ez megváltozhat hirtelen.
De mégis bekövetkezett.
Tudod, mikor először kerültem azzal szembe, hogy összetört teste mellett állok és látom, hogy ő is csak egy sérülékeny ember, azonnal elillant a vele szemben támasztott mindenfajta összekavarodott nézetem. Hirtelen én kerültem az erős és magabiztos személy pozíciójába felette. Ráláttam esendő énjére, kiszolgáltatott testére, és megéreztem, hogy szinte én vagyok tehetetlenségében a meghosszabbított keze. Eltűnt közöttünk minden távolság, megszűnt a valós vagy vélt akadály és szinte megállíthatatlanul kavargott közöttünk a féltő szeretet áramlása. Mintha felszabadult volna az eddig lefojtott érzések szárnyalása, korlátlanul adtuk s vettük egymás érzéseit. Kezdtem őt megszeretni. Új s ismeretlen érzés volt ez nekem az ő irányába, hiszen hozzá sok fájdalom társult szívemben, mégis mintha egy szempillantás alatt tűnt volna el minden rossz, vele kapcsolatban.
Egyre többször szerettem a társaságában lenni, főleg, amikor sokat mesélt a gyerekkoráról vagy arról, hogy miket csintalankodtak a bérlő társaival s ilyenkor láttam rajta, hogy boldogan osztja meg velem, életének azt a szakaszát. Mintha minden bölcs tapasztalatát át akarta volna adni hirtelen, olyan hévvel tárta elém az élet titkát, amiben felfedeztem önzetlen szeretetének kinyilvánítását. Hálát kezdtem érezni felé. S ő tudta ezt. Azt hiszem akkor már rájött, hogy mennyire szeret bennünket. Csak neki késő volt már. Én szerencsés helyzetben voltam, mert mellette lehettem közvetlenül, de tudtam, hogy rajtam keresztül téged is ugyan ennyire szeretet, csak köztetek a kilométerben számolható távolság ebben akadályt képzett. De bízott bennem, hogy majd mindezt átadom neked. Hát most megteszem, s talán azért ennyi idő után, mert én tévesen azt hittem, benned is helyére került már az apai szeretet hiányának helyreállítása. De látom még nem, így most ébredtem rá, hogy mindezt át kell adnom neked.
Tudta ő, hogy sok mindent elmulasztott velünk kapcsolatban és biztos vagyok abban, hogy ha módjában állt volna, mindent bepótol, hogy átadja nekünk a benne rejlő szeretetet. Én akkor bizonyosodtam meg abszolút felém fordulásáról, mikor egyik elesett állapotában, de akkor még nem testi korlátok között, vele kettesben várakoztunk az orvosnál azon a héten már kitudja hányadszorra, mikor megállt előttem, én a széken ültem fáradtam és elcsigázva, amikor lenézett rám és hálás tekintettel csak figyelt engem. Én megfogtam hideg kezét és gyermeki szeretettel megsimogattam, hiszem már akkor annyira megszerettem. Ő csak annyit suttogott halkan, rám mosolyogva, : – köszönöm. S igazi apai mozdulattal végig simított másik kezével a fejemen. Istenem, hogy mennyire vártam gyerekként ezt a fajta érzelmet felőle!!!!! Csodás volt, s éreztem bennem, már minden a helyére került. Élete utolsó napjaiban, nem múlt el úgy napszak, hogy valahogy ne vette volna fel velem a kapcsolatot. Vagy telefonált és elmondta mennyire vár, vagy ha bementem hozzá a kórházba, mindig megkérdezte, mikor jövök, anyuval, megint?, vagy nem akarta, hogy elmenjünk mellőle . Hidd el, maximálisan biztosítottam őt arról, hogy mint gyermeke, elfogadtam őt és szeretem, s soha többé nem tudnék semmi elmarasztalót szemére vetni. Tudta, hogy mellette leszek és mellette is voltam, mert azt akartam, hogy úgy menjen el, hogy lelke nyugodt legyen afelől, hogy itt mindenki szerette.
Drága tesóm, kérlek érezd rajtam keresztül, hogy apánk téged is magához ölelt és megbocsájtást kért amiért későn ismerte fel, hogy senki másnak nem tartozik az ember igaz szeretettel, csak annak akit fentről rábíztak kegyelemmel.
Én itt vagyok neked, s bármi fáj benned, keress és beszéljük meg.
Szeretettel ölellek, húgod.

 

“Egy elmaradt levél!” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Margit! Bármennyire is szép ez a levél, a testvér számára igen fájdalmas lehet. Amit te éltél meg, az a tiéd. Neki nem maradt más, csak a saját megtapasztalása és a te élményed. A te véleményed és érzéseid. A hiánya annak, amiről ebben a levélben szólsz, amit te kaptál apátoktól és adtál az édesapátoknak. Nehéz, fájdalmas sorok lehetnek ezek neki.👨‍👦‍👦👨‍👧💏🌹

  2. “senki másnak nem tartozik az ember igaz szeretettel, csak annak akit fentről rábíztak kegyelemmel.”

    Nagyon szép gondolat és az egész írás is az. Van, aki szereti a rábizottakat, csak ezt nem tudja kimutatni, mikor pedig ő szorul a szeretetmegnyilvánulásra rájön arra, hogy hibázott, mikor elzárkózott ez elől.

    Rita🌷

  3. Kedves Margitka!
    Hány ilyen szülő van, ki csak akkor ébred rá, valamit elmulasztott a gyermekével szemben, mikor segítségre szorul. Szép az írásod, mert olyan önzetlenséget tartalmaz, mely minden felhang nélkül feledni tudja a gyermekkori sérelmeket. Kevés ilyen ember van. Szeretettel olvastalak: Éva🌞🌻🌻🌞

Szólj hozzá!