JUHÁSZ GÉZA

Összes megtekintés: 39 

12 éves voltam, mikor nagyanyámmal Hajdúszoboszlón nyaraltam pár napig. Ott jutottam hozzá Zane Grey könyvekhez, amelynek főszereplői rendszerint vállig érő, hullámos barna hajú csinos lányok, akik a prérin lovagolnak. Természetesen irigyeltem őket. A könyveket hazavittem, otthon is olvasgattam.
Juhász Géza tanár úr néha meglátogatta az öccsét, aki a mi falunkban lakott és egy ilyen alkalommal borzadva nézett a könyvemre.
– Miért nem irodalmat olvasol – kérdezte és felsorolt néhány könyvet, amihez a falusi könyvtárakban nem lehetett hozzájutni.
Ő volt később, akinek a jóvoltából bejutottam egyszer a Dócziban az önképzőköri foglalkozásra. Nem nagyon találkoztam addig Szabó Lőrinc nevével. Neki könnyű volt a költőről beszélni, osztálytársak voltak és később is leveleztek, találkoztak. Itt hallottam először a Lóci óriás lesz c. verset.
Eddig, ha valami ünnepi szereplés volt, főleg a Babits: Danaidák c. verse hangzott el. Fogalmam sem volt, mi lehet az a puha asphodelos ágy. Így is hajlamos voltam a földi valóságtól való elszakadásra.
Csodáltam hatalmas könyvtárát. Felesége, Gitus néni mondta, hogy halála után a Magyar Tudományos Akadémia vette át megőrzésre. Ha a villanyrendőr miatt meg kell állni a Püspöki palotával szemben, mindig felnézek az erkélyükre. Onnan láthatta naponta a Nagytemplomot Géza bácsi és írta róla ezt a számomra kedves verset.

Nagytemplom

Szeretlek városom. A vén nap parazsas
fészkére röppen, mint a főnix nemsokára
Felé ágaskodik a néma szélkakas,
a Nagytemplom csúcsán ércrúdon álldogálva.

Alkony füröszti a fehérlő porködöt.
A két súlyos torony még tündöklik sokáig,
s a felleg-borúból, az oromzat mögött,
a későesti ég mint zöld erdő világít.

Lapozom az ” Emlékkönyvet”. Részlet a pokolból (23. o.) a címe az egyik első világháborús versnek 1915-ből. Magyar kérdés 1954-ből. Ez a téma régtől vívódott benne. Nagynéném minden iránt érdeklődő nő volt. Az 1940-es esztendőkben ebben a témában sok szócsatát vívtak.

1944 júliusában tőle hallottam a gettóról, ami a közelükben volt elkerítve. Mi már akkor nemigen utaztunk, nem jártunk arra. Bizonytalanok voltak a politikai hírek, bizonytalan mindannyiunk jövője.
Dávidházy Gáborné, egykori tanítványa így írt róla 1968. októberében: (részletek a Juhász Géza Emlékkönyvből, 1975 )
“Szomjas, irodalmat olvasó lelkes leánytáborba került, ahol élete legkedvesebb és legtermékenyebb nevelői éveit töltötte aztán. Ezeket már mint nyugdíjas egyetemi tanár mondotta nekem … Iskolánk akkori legfélelmesebb osztálya mi voltunk, az akkori IV. a. Jól emlékszem az első órára. Már előre törte a fejét az osztály elevenebb része, milyen csínytevéssel lepje meg az új osztályfőnököt. Őt is jó előre figyelmeztették már. Bejött az osztályba, fellépett a dobogó sarkára, megállt kis terpeszállásban és várt. Inkább alacsony, sovány, szemüveges alakja törékenynek hatott. Mosolyogva végignézett sorainkon s szelíd mosolya hihetetlenül megszépítette.
– No lányok, hát akkor – … kezdett el beszélni, s halk hangon szólt néhány szót magáról, majd név szerint ismerkedni kezdett. Nem tudom már szó szerint, hogy miről is beszélt, csak arra emlékszem, hogy elcsendesedett a vad, fecsegő társaság, elfelejtkeztünk mindenről, eszünkbe sem jutott csínyjeinket végrehajtani. Hát hogyne, mikor annyira újszerű volt minden, amit tőle hallottunk…
Öt esztendeig volt tanárunk, osztályfőnökünk. Ez idő alatt bámulatosan összekovácsolta az egész osztályt… Csodálatosan tudott igazodni a serdülő kor hangulatváltozásaihoz, s ehhez irányította az órákat is. Soha nem éreztük, hogy kényszerű tanterv szerint haladunk, mindig az volt az érzésünk, hogy a felvetett probléma megoldása a lényeg. Ez akkor számomra nagy forduló volt, szinte forradalmi. A tananyag kérdezése, ami addig száraz adathalmaz felsorolása volt, mellékessé vált. Sokkal inkább előtérbe került: Mit jelentett neked az elolvasott anyag? Mit akart vele neked mondani az író? Mit akart korának? Mi az egyéni véleményed róla?
Ady tárgyalása is nagy élmény volt. Ady tulajdonképpen bevonult már akkor az irodalomba, de még nem az őt megillető helyre. Részeges, iszákos forradalmi költő, aki csak mételyezi az ifjúságot: ez volt sok magyar szakos tanár véleménye róla. Géza bácsi már akkor, amikor Jókait tanultuk, beszélt Jókai jóstehetségéről, aki nemcsak megjósolta a bauxit felhasználását és lelőhelyét az Erdélyi Középhegységben, hanem megjósolta Ady Endre születését is. Jönni fog egy nagy költő a századforduló idején…
A Dócziba kerülése után rövidesen átvette az önképzőkör vezető tanári szerepét is, s ha az eddig unalmas, lagymatag mizserékelés volt, a mi Juhász Gézánk rövidesen megváltoztatta a légkört. Véget nem érő irodalmi próbálkozások, az akkor felszínre kerülő szociográfiai kérdések tarkították az üléseket. Bemutatásra kerültek az akkor élre törő népi írók, Veres Péter, Németh László, Sinka István, Erdei Ferenc, Erdélyi József és Móricz Zsigmond is megszűnt tiltott olvasmány lenni…
Juhász Géza minden óráját, közöttünk való minden forgolódását a soha nem lankadó, határtalan idealizmus és optimizmus jellemezte.

Mikor elfoglaltam állásomat s elmentem hozzá, ezek a szavak voltak az útravalók: Sose féljenek tőled. Mert akitől félnek, azt gyűlölik. Jól emlékezetembe véstem szavait. Ezek kísérnek mostani pályámon is.
Utolsó találkozásunk a klinikán történt… Felolvasta betegágyában írt, talán utolsó versét, a Petőfik és Gagarinok-at… Mindig tudott vígasztalni, bátorítani, erőt adni… Életének volt értelme és eredménye, arról bizonyságot teszek. S köszönöm minden tanítványa nevében életét…”

“JUHÁSZ GÉZA” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Magdika! Sok ilyen pedagógus kellene, akik megszerettetik a gyerekekkel az irodalmat! Szeretettel: Éva🌻☀️🌞

Szólj hozzá!