Zsófika

Összes megtekintés: 11 

A két barát közül,akik jóban rosszban együtt voltak,mit tesz egy lány kettejük között.

Ezt most az egyik barát meséli el tanulságként, most Jenő meséli a fiatal korukban történt szerelmi csalódásukat.:

-Vagy húsz esztendeje már lehet a dolognak. Módy István meg én, együtt laktunk egy kis hónapos szobában, Segesváron.

Csinos, takaros, kis szoba volt, bár a konyhán keresztül volt a bejárás, de ez, abban az időben, semmiképpen sem zavart bennünket. Nagyon jól emlékszem most is a vasárnapi káposztaszagra, a sróf nélküli függőlámpára, mely tulajdonképpen csak szobadísz volt, s a jobb fal mellett álló széles díványra, melyen néha együtt heverésztünk Istvánnal.

És mialatt két lejes dohányból a cigarettákat sodortuk , arról beszéltünk, hogy miként fogunk berendezkedni, ha megjön az a húsz millió, melyet állhatatos kitartással és makacs, törhetetlen hittel mindennap vártunk. Már három napig laktunk kis szobánkban, mikor egyszer a konyhán keresztül menve, véletlenül megpillantottuk Zsófi kisasszonyt.

Zsófi kisasszony egy hosszú vasalódeszka előtt állt és a egy fehér szoknyát vasalt,simítva jobbra ,balra. A bevizezett vászon sistergett a tüzes vas alatt, Zsófika hirtelen felénk fordította a fejét.

Jóságos, barátságos mosollyal üdvözölt bennünket, mi pedig lekaptuk a kalapunkat és mind a ketten mélyen elpirultunk.

Nem vagyok olyan ostoba, hogy megpróbáljam leírni Zsófi szépségét. Lehet, hogy nem is volt szép, mit tudom én? Elég az, hogy ő volt az első tisztességes fiatal nő, ki utunkba akadt. Mégis, csinos, kis, szőke fejét és édes mosolygását nem hagyhatom szó nélkül. A termete, azt hiszem, kissé túlságosan gömbölyű volt, de ezt a bírálatot csak most találtam ki,de akkor?…
Hiszen mondtam már, hogy ő volt az első fiatal leány, ki utunkba került. Az ismerkedés ezekben a körökben nem olyan szertartásos, mint teszem a angol udvarnál. Zsófi ránk mosolygott s ezzel rendben volt a dolog. Ne tessék semmi rosszat gondolni. Zsófi tisztességes, becsületes leány volt, de ez a mosolygás éppen úgy kidukált a szobauraknak, mint a sróf nélküli függőlámpa, meg a széles dívány. Meg aztán lehet, hogy tetszettünk is neki, felismerte bennünk a jó fiúkat.

E naptól kezdve estéinket mindig a Vassné szobájában töltöttük. Itt aztán megtudtuk, hogy Zsófi kisasszony a Svharcz és Hoffman cég női divattermében dolgozik. Nem ismertük ugyan e derék cég vezetőit, de határozott respektussal viseltettünk a fiatal Svharcz iránt, aki szigorúsága mellett is igazságos és méltányos ember, ellenben szívünk teljes erejével gyűlöltük az agg Hoffmant ezt a vén gazembert, ki egyszer, – mint Vassné elbeszélte,hogy – a sötét folyosón megcsípte a Zsófi kisasszony állát.

Zsófi esti hat órától kezdve és vasárnaponként szabad volt. Ez idő alatt mi mindent elkövettünk szórakoztatására. Bevallom, ebben István ügyesebb volt. Akkoriban valami rendőri riporterrel kötött barátságot, ki gyakran elkérte számára az színházjegyét. Természetesen Zsófit bocsátottuk a földszintre, mi meg a karzati állóhelyről lestük, hogy mulat a mi kis szőke barátnőnk. Vassné ugyanis nem jött velünk. A derék asszonyt kilenc óra után leküzdhetetlen álmosság fogta el és még egy országos veszedelem sem bírta volna ébren tartani. Leányát mi gardíroztuk. Mondhatom, soha semmiféle herceg kisasszonnyal nem bántak nagyobb tisztelettel, mint a hogy mi bántunk Vass Zsófival. Inkább megfojtottuk volna magunkat és egymást, mint hogy egy illetlen szóval is megbotránkoztassuk a leányt. Pedig ebben az időben húszéves, léha jogász-gyerekek voltunk.

Ha a mai eszemmel visszagondolok a dologra, úgy látom, hogy nem a leány, hanem saját lelkünk tartott vissza minden ilyen dologtól. Ez a szőke, nevető kis leány volt a mi szemünkben a nő. Egész múltunk egypár piszkos és visszataszító emlék volt.

S most, hogy egy tiszta leánnyal hozott össze sorsunk, egyszeribe oltárt állítottunk tiszteletére, glóriát fontunk feje köré és elhalmoztuk azzal az imádattal, melyet minden jóravaló férfi ott rejteget szívében az asszony iránt. Nagyon jól emlékszem, mint jöttünk haza egy-egy ilyen színházi vagy koncert-este után. Zsófit közrefogtuk és úgy magyaráztuk neki a színdarab vagy zene szépségeit. Zsófi nevetett, lehet, hogy a mi saját külön esztétikánkon, de lehet, hogy csak a csillagos égnek, a derült, enyhe éjszakának és az ő tizennyolc éves ifjúságának örült. A vasárnapi kirándulásokat azonban én rendeztem. Zsófi ilyenkor talán még boldogabb volt, mint a színházban. Városi leányok szinte mámorosak, ha szabad levegőben vannak.
Egy ilyen kirándulás után történt a tragikai összeütközés. Gondolom a Hazug Hídi sétálásból jöttünk. Zsófi azt proponálta, hogy a a központig menjünk gyalog. Az úton azonban elfáradt kissé. Kimerítette az a sok ugrándozás, meg a friss, éles levegő. Egyszerre csak rám mosolygott és hirtelen karomba fűzte karját, erősen reám támaszkodott és úgy mentünk tovább. Egyszerre vérbe borult az arcom ettől az ártatlan, semmit sem jelentő mozdulattól. Jól emlékszem, hogy egész testemben megremegtem, mikor a leány gömbölyű, puha karját karomon éreztem. A szívem úgy dobogott, hogy féltem, a körülállók is meg fogják hallani. Ez az ártatlan fizikai érintkezés lángra lobbantotta a lelkemben már régen lappangó szerelmet. E pillanatban Istvánra néztem és tekintetünk találkozott. Komor, fenyegető volt pillantása. És az én most támadt szerelmembe nagy büszkeség és méltóság vegyült: vetélytársam van, akin győzedelmeskedtem!

Hiú állat az ember. István komor, fenyegető pillantását egy lenéző vállvonítással honoráltam. Legjobb barátom volt és most boldoggá tett szenvedése. Otthon, szobánkban, sem szóltunk egymásnak. A szokásos esti filozofálás és- jó éjszakát elmaradt. Azt hiszem, ezen az éjjelen egyikünk sem hunyta be a szemét. Másnap reggel István még komorabb, én pedig még boldogabb voltam. Boldogságom csak egy rövid félóráig tartott, mikor Zsófi megfogta István kezét:

– Jöjjön, jöjjön, beszédem van magával… És behívta a szobájukba, hol sokáig suttogtak. Mikor kijöttek, István arca ragyogott, az enyém meg halálsápadt volt

Így ment ez napról-napra. Egyszer egyikünkhöz volt kedves, másnap a másikhoz. És szenvedtünk mind a ketten, mint a hogy csak húszéves korában tud szenvedni az ember.
Néhány nap alatt halálosan meggyűlöltük egymást és arra gondoltunk, hogy a másiknak el kell hagyni a lakást. Talán már nyílt összeütközésre kerül a dolog, ha egy este a házban nem találjuk közös barátunkat, a gépészt. Az utóbbi időben gyakran megfordult a háznál. Áldott jó ember volt és nagyon szeretett mind a kettőnket. Szilvóriumot hozott föl a számunkra, sőt egy kemény, hideg téli estén, egy zsák szenet is küldött föl szobánkba. Különben igen egyszerű ember volt, ki órákig el tudott ülni szótlanul, amint nagy pipájából a füstöt eregette, le lehetett volna rajzolni, mint a béke, a nyugalom és megelégedettség testet öltött képét.

Ha Zsófival elmentünk valahová, ő odahaza várt reánk. Mikor hazajöttünk, rendesen ott pipázott a kályha mellett, csendes elmélázással hallgatva a Vassné horkolását. Aztán fölállt, megköszönte, hogy ilyen jók vagyunk Zsófihoz és mulattatjuk a kisasszonyt, jó éjszakát kívánt és pipájával együtt ment haza aludni. Egy kora délelőtt, mikor Istvánnak meg akartam mondani, hogy kettőnk számára már szűk a világ, Zsófi benyitott hozzánk:

– Jöjjenek be estére hozzánk, ma lesz az eljegyzésem. Nem voltunk színpadon s így nem kapkodtunk szívünkhöz, de sápadtabbak voltunk e pillanatban a sírban fekvő halottnál is.

Zsófi nyugodtan folytatta:

– A gépész úr ma reggel megkérte a kezemet és ma este meg is tartjuk az eljegyzést.

Ugye eljönnek? Csak a fejünkkel bólintottunk és míg Zsófi bent volt a szobában, nem mertünk egymásra nézni. Aztán hirtelen szembe fordultunk egymással.

– Nos? – kérdezte István valami különös, rekedt hangon, de a melyben már nyoma sem volt a haragnak vagy gyűlölködésnek. Nem értettem meg mindjárt. Ezelőtt közös kasszánk volt, de pár hét óta külön végeztük a fizetési operációkat.

– Azt kérdem, van-e pénzed? – folytatta most már a régi, barátságos hangon.

– Nincs. – Nekem sincs, – lógattam a fejem.

– Így hát elküldjük a szürke öltönyömet a zálogházba. Talán kitelik belőle két kis bokréta, mert remélem, te is veszel virágot Zsófinak. A szemem tele lett könnyel és mindent feledve, sírva borultunk egymás vállára. A közös szenvedés és csalódás megint összehozta a lelkünket. István tért előbb magához, pár pillanat múlva erősen hátba vágott:

– No, vén szamár, előre! Menjünk a zálogházba és virágért!

Vége

“Zsófika” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Babu!
    A csuda érti ezt a kislányt, hogy kettőt szédít, aztán a harmadikkal jegyzi el magát… Bár persze most csak az egyik nézőpontból hallottuk a történteket, ki tudja, a másik három mit mondana? De annak örülök, hogy Jenő és István nem kaptak végleg hajba egy csalfa leányzó miatt 🙂
    Szeretettel:
    Kata

Szólj hozzá!