Misztérium

Mindenszentek közeledtével…..

Félünk tőle. Hárítjuk. Elfojtjuk. Bénít, rémít, megbabonáz.
A halál. Az életünk része, de csak amikor eljő.
Természetszerűleg bekövetkezik, de rágondolni sem akarunk, távol akarjuk tartani, elódázni, figyelmen kívül hagyni. És mégis, az élet nem kér engedélyt, szorosan baktat a nyomunkban hű társa, az elmúlás.
Munkám során rengetegszer nézek farkasszemet vele, alattomosan settenkedik, és lecsap váratlanul. Küzdünk ellene, szorongatjuk a torkát. Néha mi állunk nyerésre, de sajnos gyakran ő győzedelmeskedik. Egészségügyi dolgozóként talán én már megszokhattam jelenlétét, vívtunk csatákat, álltunk szemtől szemben és hajtottam fejet megannyiszor előtte.
Tisztelem, alázattal fogadom és próbálok segíteni minden érintettnek. Nehéz feladat. Rengeteg megrázó esettel találkozom.
A régi világ, főleg vidéken, másképp élte meg és fogadta a halált. Legtöbben otthonukban, saját ágyukban, szeretteik körében hunytak el. Családtagok gondoskodtak a betegről az utolsókig, fogták a kezét, törölték le a verejtékcseppeket, és búcsúztak el tőle méltósággal. De akkor is ritka volt, hogy kimondták volna a megmásíthatatlant, nem beszéltek róla, sírtak vagy hallgattak, és tették, amit kellett. Tabu volt, és az is maradt mindmáig. Manapság aki gyógyíthatatlan beteg, és folyamatos ellátásra szorul, kórházba kerül. A beteg maga és a hozzátartozók hisznek a csodákban. Szinte irracionális jelentőséget tulajdonítanak egy infúziónak, egy injekciónak.
Ha csöpög az éltető folyadék, majd meggyógyul.
Műtsük meg, meggyógyul.
Holnap majd jobban lesz és várnak, bíznak…
Szükségünk van a hitre, de néha elhomályosíthatja a valóságot.
Passzív tudatalatti elutasítás a jellemző, és mire felkészül a család vagy maga az érintett a szomorú igazság elfogadására, sokszor már késő, a beteg öntudatlan állapotba kerül, vagy olyan fájdalmai vannak, hogy fájdalomcsillapítókra szorul, melytől szinte folyamatosan aludni fog.

Pedig annyi mindent kellene elmondani.
Szeretnék kiáltani!
– Gyertek el! Ne halogassátok a pillanatot!
Mindenki jöjjön, és üljön a beteg ágya szélére, fogják meg a kezét! Beszélgessenek! Had mondja el, mire gondol, mit szeretne még hátrahagyni az itt maradóknak! Jöjjön, aki haragudott, aki szívében sérelmeket cipel. Nézzünk egymás szemébe, adjunk lehetőséget elsimulni a dolgokat. Békében zárhassuk le a vitákat, félbe maradt mondatokat, vonjuk vissza a hirtelen felindulásból odamorrantott szavakat.
Ne hagyjuk őt magára! Ez az út ne legyen magányos.

Volt egy fiatal betegem.
Apuka, kicsi lánykájával, súlyos gyógyíthatatlan betegséggel. Elfogadhatatlan és értelmetlen az ilyen, élete teljében lévő fiatalember, előtte még megannyi fontos és szép pillanat, és tudta, tudtuk, hogy nem fogja megérni. Végtelen szomorúság ez, elmondani nem lehet.
Ültem az ágya mellett éjszaka, forgolódott, szenvedett, behajlította a karját, nem folyt az infúzió. Ültem ott, fogtam a kezét, és hallgattam:
–Nem értem nővérke, mit vétettem én? Vajon miért büntet engem a sors? Öt éves a kislányom, alig múltam harminc éves. Ez nem az élet rendje…
Nem az, valóban. Mit is lehet erre mondani. Kértem, javasoltam, hogy írjon levelet. Írja le, mit érez, mit gondol, mit szeretne üzenni a kislányának. Adjon vissza valamit önmagából, írjon útravalót, melyet ő bármikor elővehet, és erőt meríthet belőle. Mintha vele lenne, kísérje el a jövőben, mint egy lágy szellő, mely körbefonja minden pillanatban, ha szüksége van rá.
A férfi rám nézett, és azt mondta nincs ereje ehhez.
Hihetetlen lélekjelenlét, higgadtság, bátorság és szeretet kell véghezvinni. Éjszakáról éjszakára biztattam, nógattam, inspiráltam. Jobban lett, kivirult, erőre kapott.
Derűs arccal fogadott: nővérke, ELKÉSZÜLT !
Gyógyulok, nem fáj semmim, ettem is ma – igen van ilyen. Tudom mit jelent, fájdalom nyílalt a szívembe, de nem mutathattam. Boldog voltam, hogy megírta a levelet.
Mire legközelebb dolgozni mentem, már nem élt…..

Néha, ritkán, ha nagyon kegyelmes az élet, és ha észrevesszük, lehet szép is az elmúlás.
Idősek otthonában is dolgoztam egy ideig, más a légkör, más a korosztály. Hajlott korú jó kedélyű bácsika volt az egyik kedvencem. Fekvőbeteg volt, keveset beszélt, de minden reggel mosakodás alatt vígan énekelte: – „A faluba nincsen kislány, csak kettő, csak kettő, az egyiket elszerette a jegyző, a jegyző..” – szemei mosolyogtak, tekintetében huncut fény villant, tudtam, nagy kópé volt fiatalkorában.
Öreg volt már, fáradt test, törékeny lélek, csendesen élte a mindennapokat. Egyre gyengébb lett, de nem volt panasza, nem szenvedett. Etetni, itatni kellett már, fogyatkozott. Múltak a hetek, olyan volt, mint egy kismadár. Egyszer csak nem énekelt mosdatáskor, tudtuk, nem sok van hátra.
Álltam ott az ágya mellett, lassan kanalazva a tejbegrízt, fogatlan szájával meg-megcsócsálta, lassan nyelte a falatot. Tekintetét folyamatosan az enyémbe fúrta, néztünk egymásra, míg evett. Megállt az idő, szemei mindent elmondtak.
– Elég volt? – súgtam halkan. Lassan szinte észrevétlenül bólintott.
Az arca kisimult, szó nélkül is azt üzente: nem kérek már semmit köszönöm, nekem lejárt az időm, mennem kell, de nincs baj, nem fáj semmi, nyugalom van és béke. Szinte mosoly bujkált a szeme sarkában, olyan szép pillanat volt, olyan méltóságteljes, hogy elérzékenyültem.
Egy árva könnycsepp gördült végig az arcomon, de szívem tele volt reménnyel és megnyugvással. Így is lehet.
Nem haragudtam a halálra, nem kellett gyűlölnöm, nem hadakoztam ellene, ebben az esetben nem volt ellenségem…az élet részeként, ismerősként fogadtam és úgy búcsúztam a kisöregtől, hogy találkozunk még, valahol, valamikor….
….és újra felcsendül majd:
….A faluba nincsen kislány csak kettő, csak kettő…