Az utolsó tánc

A csalfa ősz már rálehelte csókját a tájra. Fáradt falevelek zizegve szálltak színpompás színeikkel, tarka szőttest szőttek a tájra… Ősz volt. Színpompás, gyönyörű ősz.
A nyár még néha-néha tündöklő napsugarával megmutatta erejét. Mintha nem akarná átadni helyét az ősznek, de a természet órája szüntelenül járt, mutatva az időt, ami ellen nincs mit tenni. Kérlelhetetlenül jelzi amikor az élet órája lejár. Nincs visszaút, ez az élet örök körforgása.
Csendesen ültünk a presszóban, s néztük, s hallgattuk az ablakon át a lehulló falevelek jajszavát. Ez volt az utolsó táncuk, mielőtt átadták életüket az enyészetnek.
Megfeledkeztünk mindenről. S talán egy picit mi is meghaltunk egy pillanatra egy-egy falevéllel. Mi is már az ötvenen túl, akarva-akaratlanul néha az elmúlásra gondolunk.
Hallgattuk a régi slágereket, amit a rádió közvetített – gondolva az idősebbekre is, néha-néha becsempészve a modernnek mondott melódiák közé.
Jó, hogy eljöttünk. Hiszen sehová nem járok. Hetek telnek el, mire kimozdulok a lakásból. Jó lenne ezután többször is megismételnünk, máskor is eljöhetnénk. És ha valami nekünk valót játszik a zenekar, még táncolni is bemehetnénk. Itt nincs korhatár, ez a Közművelődés Háza. S talán még a fiatalok is tanulhatnának tőlünk tánc közben egy-egy szép mozdulatot, nemcsak lötyögnének.
Emlékszem, amikor bemondta a mikrofon, hogy a következő számot a “táncparkett ördögének” küldik, és valaki hátulról megfogta a vállamat, “Hölgyem, ez Önnek szól!”. Istenem, de rég volt, talán már nem is tudok táncolni.
Gondolataimból hirtelen visszazökkentem a jelenbe és felfigyeltem a kiabálásra. Nem tudtuk elképzelni, vajon mi történt. Felálltunk és bementünk a táncterembe. Odabent egy furcsa kép tárult a szemünk elé. A fiatalok az igazgatónak magyarázták, hogy ez a krapek nem fér a bőrébe, zaklatja a lányokat. Mikor közelebb értünk, akkor vettük észre, hogy a tömegben egy nagyon ráncos képű, hajléktalannak tűnő férfi, megbillenve a lökdösődéstől, majdnem elesett. Tántorogva ment ki a teremből és a büfénél egy üveg sört kért. Majd újra visszatért a terembe, sörét letette az asztalra és újra elindult a fiatalok felé.
Annyira ismerős nekem ez a férfi. De nem tudom, kicsoda. Figyeltük a fejleményeket. Féltem, hogy a fiatalok még durvábbak lesznek a férfihez. Így is történt. Az igazgató már nem volt sehol sem, és így nem láthatta, hogy a férfi a zene hallatára ismét az általa kiválasztott lány felé közeledik.
– Szabad? Kérdezte halkan.
– Na, kopj le öregem! Nem megmondtam már egyszer, maradj nyugiban! – elkapta a lány kezét és már járták tovább a többiekkel együtt.
A férfi leült, iszogatta a sörét, aztán mint aki nem normális, újra felállt, és ismét elindult ugyanahhoz a lányhoz.
– Szabad? – kérdezte ismét halkan.
Erre a fiú durván meglökte, a férfi elveszítve egyensúlyát, elesett.
– A jó édesanyádat, te vén hülye, nem férsz a bőrödben. A többiek is csatlakoztak hozzá és rugdosni kezdték az öreget. Ő próbált felállni, de mindig visszaesett.
Mindez pillanatok alatt történt, a zene is elhallgatott. A lány, akit fel akart kérni, csak némán nézte a férfit és talán sajnálta is egy kicsit, csak nem értette, mit akar tőle ez a vén bolond. Hirtelen, mint a villám, nyílalt az agyamba a felismerés. Tudom már. Ő a Musztáng. Valaha a legjobb táncos volt. Ő volt a táncparkett másik ördöge. Hogy megöregedett szegény! Húsz-huszonöt évvel ezelőtt milyen más volt. És ez a lány, akár csak Csilla volt. Talán ő is azt hitte. Az ital már elvette az eszét, és azt gondolja, hogy még mindig fiatal és az a lány, az ő szerelme, Csilla.
Akár a nyár, ami nem akarja tudomásul venni, hogy lejárt az ideje és át kell adnia helyét az ősznek, ő sem tudja felfogni, hogy számára is elmúlt a nyár.
Hirtelen elhatározással felugrottam és odarohantam. Félrelökve a fiatalokat, a férfihez hajoltam és a zsebkendőmmel megtöröltem a vérző arcát, és közben szidtam a fiatalokat, hogy tehetnek ilyent. Ők is megöregszenek egyszer, és biztosan nem szeretnének így járni.
Az igazgató közben megérkezett és megköszönte a segítséget és intett a zenekarnak, hogy játszanak tovább. Mintha csak tudták volna, mi a kedvenc száma a férfinek, elkezdték játszani a “Meseautó” – t.
Félretéve női büszkeségemet:
– Szabad, kérdeztem.
– Mi ismerjük egymást? – hangzott a mély bariton és összeszedve minden erejét, felállt.
A zene lágy ritmusára táncolni kezdtünk.
A fiatalok tömege lassan szétnyílt, utat engedtek nekünk. Elfeledve, hogy a zene nekik is szól, csak nézték, hogy táncolunk.
Már nem is mi voltunk. Mindkettőnket a zene- és a táncszeretete varázsolt el negyedszázaddal előbbi énünkbe és röpültünk a zene szárnyán. Szálltunk, mint a pillangók. Csak miénk volt a táncparkett. A párom arcán kisimultak a ráncok. Szép volt, mint régen és boldog mosollyal dúdolta a dallamot. Megszűnt az idő.
Ahogy néztem az arcát, a boldog mosolyát, felidéztem újra a szerelmük történetét, amikor még 18 évesen, mint véradó, sürgős esethez hívták, azonnali véradásra. Aznap este hiába várta szerelmét, Csillát, akivel minden nap találkozott, ő a munkából jövet kísérte az állomásra az iskolából jövő Csillát. Nagyon szerelmesek voltak. Úgy érezték, övék a világ, Csilla 16 éves volt, együtt tervezgették a jövőt. Csodálatosan táncoltak. Ha valahol megjelentek, mindenki gyönyörködött bennük és azt mondták, az Isten is egymáshoz teremtette őket.
A férfi, mivel kórházban dolgozott, véletlenül tudta meg, hogy Csilla bent fekszik a kórházban. Az iskolából vitte el a mentő. Meg volt az oka annak, hogy miért nem találkoztak az állomáson előző nap. Csilla leukémiás, neki kellett sürgősen a vér. Utolsó pillanatig nem mozdult el az ágyától, kezét fogva fogadalmat tett neki, hogy soha többet nem fog így senkit sem szeretni és nem mondja senkinek sem, hogy szeretlek. S Csilla kezei között halt meg.
Betartotta ígéretét. Végig züllötte az életét. Mindenki azt mondta róla, hogy szélhámos, züllött alak. Volt, amikor egyszerre négy nő is felkérte és ő egy ötödikkel ment el. Komolyan senkivel sem foglalkozott, bár belé szerelmesek voltak a nők. Szép volt, fekete, hullámos hajú, nagy barna szemekkel, akár egy őzike. Csak éppen senki nem tudta őt megfogni. Titokzatos volt és hallgatag. Én megfejtettem a titkát.
A zenészek, ki tudja, hányadszor játszották már ugyanazt a dallamot. Mintha, nem tudták volna abbahagyni. Vártak valamire és bekövetkezett.
A párom hirtelen megbicsaklott és összecsuklott. Én ismét a jelenben voltam, próbáltam utánakapni, de ő a parkettra zuhant. Mindenki hozzánk rohant és meghatottan, mint akik nem értettek semmit, csak kérdezgettek. “Mi történt? Meghalt?”
Igen, számára ez az utolsó tánc volt. Végig táncolta az életét, s mosolygott az utolsó pillanatban is mielőtt a halál csókot lehelt rá. Talán a “Meseautó” dallamára szállt a túlvilágba Csillához, mint Orfeusz Euridikéhez!