Kedves kis emlékem!

A Déli pályaudvar -nál, szálltam fel a vonatra. Egy fellépésemről jöttem hazafelé Tatabányára. Ilyenkor már elég kevesen utaznak. Akik munkába járnak, azok már a korábbi vonattal hazautaztak. A kocsiban ahová felszálltam, rajtam kívül, két utas utazott.
Kelenföldön, az utolsó pillanatban, mielőtt a vonat tovább indult volna, nagy ricsajjal, öt fiatalember robbant be a kocsiba. Annak ellenére, hogy nagyon jól öltözöttek voltak, úgy viselkedtek, mint akik, nem férnek a bőrükben. Négynek a kezében egy-egy üveg, sör volt.
Szép öltöny, fehér ing, nyakkendő, valahogy nem illett a viselkedésükhöz! A bőrük színéről, és a beszédükből megállapítottam, hogy nem magyarok. A mellettem lévő ülésekre, szinte rávetették magukat. Az ötödik fiatalember, akinél nem volt sör, megállt mellettem, és tiszta magyarsággal megkérdezte, hogy oda ülhet-e? – Igen. – válaszoltam. A velem szembeni ülésre ült. Bocsánatot kért a barátai miatt. – Tudod mi Iránból jöttünk ide Magyarországba Tanulni. Orvosok vagyunk. Boldogok a barátaim, mert kitüntetést kaptunk! Most megyünk vissza a kórházba, ahol dolgozunk. – Nincs semmi baj! – Köszönöm! – Egy darabig csendben ült és figyelte, hogy mit csinálok.
Utazásaim során, egy-egy író-olvasó találkozóra, mindig viszek magammal a grafikáimból is. Novellákat, meséket, verseket. Az úton szoktam tanulni.

Éppen a következő verset akartam kiválasztani, hogy megtanuljam, kicsúsztak a dossziémból, a grafikáim. A fiatalember, már ugrott is és elkezdte felszedni a rajzokat.
Az A/4- es rajzok közül egy régebben készült fotóm is leesett. A fiatalember felvette, rám nézett, elmosolyodott, és azt kérdezte – Te? – Igen. Valamikor, régen. – Nem adta oda a képet, csak nézte-nézte, és újra megszólalt. – Szép Sába Királynője – Kicsit szégyelltem magam, hogy bár hallottam róla, de soha sem érdekelt annyira, hogy többet megtudjak róla, hogy milyen királynő lehetett. Már kissé kínos volt, hogy nem adja vissza a fényképet. Egyszer csak megszólalt. – Nekem adod? – Azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. Látta rajtam, hogy nem tudom, hogy mit mondjak. Oda tette a szívéhez a képet, két kezével megfogta és rám nézett. – Kérem, hogy add nekem? Megőrzöm. Olyan szép!- – Jól van. – Válaszoltam.
Kinéztem az ablakon, és készülődni kezdtem. Mikor felálltam, Ő is felállt és jobb kezét a szívére tette, meghajolt, én közben indultam az ajtó felé, amikor hallottam a hangját.
Köszönöm. Sába Királynője!