Bukófrekvenciás félhomálytizedelő

Középiskolában történt egy villamosságtan órán. A tanár úr kihívott, mert észrevette, hogy az egyesített Kirchhoff törvény elmélyült tanulmányozása helyett, az ablakon kifelé bambán bámulva, csupán fizikailag voltam jelen. A táblára vázolt kapcsolási rajz párhuzamosan, sorosan és keresztbe kötött ellenállás halmazában kellett meghatározni az egyes ágakra érvényes feszültség és áramerősség viszonyokat. Lila gőzöm nem volt hol kezdjem.
– Meg tudod mondani, hogy egyáltalán mi az ott táblán? – kérdezte.
Veszítenivalóm nem lévén és bízva a tanár úr humorérzékében, mély levegőt vettem és még mélyebben a szemébe néztem. Amikor érzékeltem, hogy a szemkontaktus uralja kettőnk kapcsolatát, mérhetetlen nyugalommal, határozottan és jól hallhatóan kimondtam.
– Ez egy bukófrekvenciás félhomálytizedelő kapcsolási rajza.
Először a szeme homályosodott el, aztán pára ült a szemüvegére. Ajkai kissé kinyíltak és szája sarkában a mosoly első ráncai jelentek meg. Aztán gyors mozdulattal az asztalra tette a kezében tartott krétát, kissé rekedt hangon elnézést kért és kiment a teremből. Amint bezárult mögötte az ajtó, a terem zengett az osztálytársaim röhögésétől. Aztán lassan mindenki elcsendesedett és várt.
Azt gondoltam, hogy ezzel vége is a villamossági ismeretekkel kapcsolatos tanulmányaimnak és nézhetek más iskola vagy szakma után, de nem így történt. A tanár úr kisvártatva visszatért. Szemei még mindig könnyesen csillogtak és az elfojtott nevetéstől eltorzult hangon csupán annyit mondott:
– Ha ezt meg tudod ismételni szó szerint, kapsz egy ötöst!