AZ ÜGYELETES ORVOS

A nyári hőség közepén tört rám a rosszullét, ami ágyhoz szegezett. Már ősz van, a hatalmas fák lombjainak kesernyés illata be-belibben az erkélyajtón. Apám némán ül, kezében tartja halkan szóló rádióját. Mit mondhatna? Csaknem reményvesztetten várom, hogy a múló idő irgalmas lesz hozzám és önállóan tudok oldalra fordulni. A gyógyszerektől kicsit kábán tűnődök: vasárnap van, vajon ki lesz az ügyeletes orvos az esti viziten? Csak ne beszéltessen sokat, mert az fáraszt. Csak tehetne valamit, hogy mielőbb kikerüljek a levegőre, a gyerekekhez, az életbe…
Eljön az este. Magas, fiatal orvos jön be, úgy tűnik, ismerős az arca. Vagy csak hasonlít valakire? Nem kellemetlen, barátságos. Meg merem kérni, ha van ideje, beszéljen valamit. Mindegy, hogy mit, csak addig se gondoljak a saját bajomra, míg hallgatom.
Dr. Cz. Z. nem haragszik.
Beszélhetek a kisfiamról? – kérdezi.
Igen, beszél egy kisfiúról, aki most este biztosan lefekszik, úgy, mint az enyém, meg mindannyiunk kisfia. És biztosan a legügyesebb, szép is, mint a többi kisfiú, mint az enyém is. Tíz perce is lehet, hogy mesél, már nem tudom, mit. Elalszom, erőt gyűjtök a másnapi várakozásra. Másnap mintha melegebb lenne az őszi nap, nem olyan szomorú a fák susogása. Igyekszem engedelmeskedni a gyógytornász biztatásának. Talán fog menni a mai mozgás, talán hamarabb fogok hazajutni a saját kisfiamhoz. És nekem még egy kislányom is van.
Úgy- e, milyen gazdag vagyok?

 

1966.

“AZ ÜGYELETES ORVOS” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!