Csak pár óra és otthon vagyunk!

Nem az számít, hogy jártál-e már sötét házban, hanem, hogy sikerült-e kijönnöd belőle! – ezt mondtam Annának, mikor végre hazaértünk a nagyiék tanyájára.

Akkoriban Pécsett éltem. Az orvosira jártam, utolsó éves voltam. A szüleimet és a húgomat egyre ritkábban tudtam meglátogatni, nehézkes volt az utazás az alföldi tanyavilágba. Rengeteg volt a tanulnivaló és a munka. Anya egyszer azzal hívott fel, hogy eladták a tanyát, mert felköltöznek Budapestre. Azt mondta:
– Talán így könnyebb lesz! Ha Anna jól érettségizik, megpályázhat egy ösztöndíjat, ahogy te is, tovább tanulhat. Apádnak nem tetszett az egész, de azt mondta próbáljuk meg, ha mégsem jön össze, akkor ott van még mindig szegény anyámék üres tanyája, legfeljebb visszamegyünk a semmibe.
Megdöbbentem, hogy az én szüleim, akik egész életükben a tanyavilágban éltek, most ötvenfelé egyszer csak fogják magukat, mindennek hátat fordítanak? El sem tudtam képzelni. No és a húgom, aki csak addig volt a 10 km-re lévő városba, amíg az órái tartottak, vele mi lesz? A következő telefonbeszélgetés alkalmával anya megnyugtatott, minden rendben van: találtak munkát, nem keresnek rosszul. Anna is jól érzi magát, sok új barátja van. Mikor végre volt egy szabad hétvégém, felutaztam Budapestre. Nem tudtam azt mondani magamnak, hogy hazautazom, csak azt, hogy felutazom. Alig vártam, hogy találkozhassak a húgommal és láthassam végre a szüleimet. A szüleim látszólag jó voltak, de mégsem olyanok voltak, mint amilyenek otthon szoktak lenni. Tudtam, hogy valami nincs rendben, ismertem őket. Nekem el nem mondták volna, hiszen mindig azt mondták: megoldjuk, te csak tanulj, itt minden rendben, nem a te dolgod. Csupa olyasmit, amit minden szülő mondana a gyermekének, azért hogy megkímélje bizonyos családi bajoktól. De én már elég nagylány voltam, segíteni szerettem volna, mer amit a szüleim szemében láttam az a fájdalom volt.
Végül apám kezdett bele:
– Annáról van szó… hogy is mondjam? Rossz társaságba keveredett. Aztán először csak ivott, nem járt iskolába, ott is hagyta. Találkozott azzal a fiúval a Lali gyerekkel, vele együtt a droggal. Mi anyáddal éjjel, nappal dolgoztunk. Akkor tudtuk meg az egészet, mikor a kórházból telefonáltak, hogy a sürgősségin van drogtúladagolás miatt. Éreztem, hogy elszáll minden erőm, remegni kezdek. Először dühös lettem, haragudtam mindenre és mindenkire. Csak utána kezdtem el aggódni, még jobban aggódni, és teljesen kiborulni, hogy az én gyönyörű, ártatlan hugicám és az ital, drog? Nem, nem akartam elhinni, hogy ez velünk is megtörténhet! Csak annyit tudtam kérdezni: – És…? Hogy van? Melyik kórházban van? – már nyúltam a kabátom és a táskám után. Csak az járt a fejembe egész úton, amit az egyetemen tanultam: központi idegrendszeri depresszánsok, hallucinogének, kannabionidok, disszociatív szerek, agysejt károsodás, delirium tremens, májgyulladás, szívelégtelenség, kiszáradás, a drog pedig a tudat-cselekvés-hangulat módosulás befolyásolásának megnevezése. Partidrog, LSD, heroin,… szemem előtt megjelent az az idézet, amit a drogambulancia falára írt valaki: “A drog nem a világot változtatja meg, hanem ahogy látod és hallod azt.” “Te is látod, az a lila virág rám vigyorog és integet nekem! Ott a lebegő bálna alatt!”
Az orvos nagyon segítőkész volt, részletesen elmagyarázott mindent. Megtudtam, hogy még időben vagyunk. Ami azt jelentette, hogy a húgom túlélte, nem függő, nem lövi magát. Megoldásnak környezetváltozást javasolt, továbbá, hogy minden kapcsolatot szakítson meg jelenlegi barátaival, kérjük szakember segítségét.
Anna az ágyban feküdt, szemei alatt hatalmas fekete karikák éktelenkedtek, sápadt volt, erőtlennek tűnt, szeme fénytelen nézett a semmibe. Mikor észrevett próbált mosolyogni, de még ez is nehezére esett, nagyon lassan azt kérdezte:
– Anya és apa hol vannak? Nagyon mérgesek rám? Mikor jönnek értem? Ugye azért hazavisznek, azért még hazamehetek?
Hosszú-hosszú ideig némán néztem a húgomat. Annak örülhettem, az nyugtatott meg némiképpen, hogy nem vigyorgó integető lila virágnak lát, hanem tudja, hogy itt vagyok mellette, és a hatalmas libegő bálna már elúszott.
Akkor, ott először remélni mertem, hogy majd otthon sikerülni fog neki, és nekünk is!
Szüleim a szobában ültek, teljesen magukba roskadva. Anyám zokogott, apám vállát fogta, átölelte, csak annyit mondott:
– Megpróbáltuk! Most pedig hazamegyünk! Mindenki hazajön! Anyádék tanyája még megvan, majd újra kezdjük a semmiből, otthon!
Időbe telt ugyan, de otthon minden a helyére került. Húgom sikeresen leérettségizett a tanyától 10 km-re lévő gimiben. Majd elvégezte a rendőrtiszti főiskolát. Most a fővárosban dolgozik a drogosztályon. Szabadidejében drogprevenciós karitatív munkát vállal.
Én pedig Pécsett dolgozom, hetente egy alkalommal az anonim alkoholisták összejövetelén segédkezem.
Ha tehetjük, kéthavonta hazamegyünk, meglátogatjuk a szüleinket, hisz Pécs-Budapest-Alföld nem olyan nagy távolság, csak pár óra és otthon vagyunk!

“Csak pár óra és otthon vagyunk!” bejegyzéshez 24 hozzászólás

  1. Kedves Rózsa!
    Köszönöm, hogy olvastál, örültem soraidnak, üdvözöllek szeretettel:
    Klári(f)

  2. Kedves Klárika!
    Nagyon kedves történetedhez szívből gratulálok. Öröm volt olvasni. Gratulálok Rózsa(l)(f)

  3. Drága Kitti! Hálásan köszönöm a látogatásodat, őszinte soraidat, gondolataidat, mit megosztottál velünk.
    Ölellek szeretettel:
    Klári(l)

  4. Kedves Klári! Jó volt olvasni ezt a szép történetet. Átérezhető benne a szülői fájdalom és elszántság arra, hogy a "bűnös városból" visszamentsék gyermeküket a tisztaságba, hiszen csak ott tudják ezt megőrizni a számára. A bakfisok kalandvágya némelykor határtalan és könnyen befolyásolja őket a környezet. Remek családi miliőt mutattál be, örömmel láttam, már csak azért is, mert nekem nem adatott ilyen soha. Köszönöm az élményt!(f)

Szólj hozzá!