Elégedetlen feleség

Már csengettek a brassói vonat utasainak, amikor az első osztályú váróterembe egy nő lépett be. Nyomon követte valaki, aki nem tudta, hova legyen, úgy ugrabugrált körülötte.
A fiatal nő karcsú volt és barna, abból a fajtából, amely szenvedélyességet sugároz ki. A szeme helyén mintha két széndarab izzott volna, szép ívelő szája körül pedig ott volt az a bizonyos kissé szigorú vonás, ami a férfiaknál akaraterőt, a nőknél ellenben gyakran csak dacot jelent.

Kísérője egy bajuszos férfi volt; egy „fess uracska”, akiről csak úgy áradt azoknak az illatoknak valamelyike, amelyek főtörvénye, hogy semmiesetre se legyen rokonsága a természetessel.

Amint a nő kis táskáját vitte, lecsüngő kezére rácsúszott a csuklójáról a meglehetősen bő aranylánc, amit karperecképpen viselt.

Mindkettőjükön ideges, nyugtalanságot lehetett észrevenni. Mintha kerülték volna annak az egypár utasnak a tekintetét, aki még a váróteremben ücsörgött. És mégis, amikor a terem közepéig értek, az asszony ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy oldalt nézzen valakire, aki mozdulatlanul állt. Szőke, magas, erős ember volt. Rövidre nyírt s az állán hegyesedő szakállt viselt; a bajusza tömött és kissé merev; a szeme kék, nyílt és hideg, mint a tiszta téli égbolt.

Az egész ember maga a férfiasság. Amikor az asszony meglátta, összerezzent. Ezt észrevette a bajuszos férfi is és szintén arra fordult. Ő is meghökkent. Sőt majdnem megijedt. Önkénytelenül nyúlt a kalapjához.

– Szervusz, – nyögte zavartan, miközben a másik nyugodt kimért udvariassággal üdvözölte a nőt:
– Jó reggelt, Jolán. Az asszony egy pár pillanatig nem tudta, mit csináljon.

Gépiesen mondta:
– jó reggelt.
És mintha a lába cöveket vert volna, megállott. Ez a parányi tétovázás éppen elég volt arra, hogy a szőke férfi rögtön melléje lépjen és társul szegődjék hozzá. Most már nem lehetett a puszta köszönéssel beérniük. Együtt indultak ki a váróteremből a vonat felé. A bajuszos úr még idegesebben mozgott, mint az imént. Köhécselt és köszörülte a torkát, mintha valakinek a figyelmét fel akarná hívni, de persze nem a szőke úrét. Pedig mégis az vette észre az erőlködését és félvállról kérdezte, mialatt alig fordult oda a negyedrész arcával:

– te is utazol? A bajuszos elvörösödött. Kitalálta, hogy ebben tulajdonképen ez a kérdés akart lenni – vagy tán kíséred az asszonyt?

– Hehe! – nevetett erőltetve, – hehe!
– De azt már sehogy sem bírta magából kiszorítani – pedig szerette volna, – hogy némi felülkerekedéssel kimondja: – igenis, kísérem ő nagyságát. A vonatra a nagy szőke ember segítette fel a fiatal nőt, azután utána ment és nem törődött vele, hogy a bajuszos kísérő uracska szuszogva és nyilván bosszankodva mászik utánuk.

Hogyisne, mikor így elromlott a terve, hogy kettecskén utazzon azzal a szép asszonnyal félfülkében. A szőke úr kemény mozdulattal nyitott fel egy szakaszt s érces hangon mondta: tessék! Az asszony szót fogadott s bement. Leült arra helyre, amit a férfi egy kézmozdulattal kijelölt neki. A bajuszos úr a csomagokkal bajlódott; folyvást izgatottan köhécselt; hosszadalmasan rendezkedett. Ők ketten még csak rá sem néztek. Eddig a köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz.
Most, végre megkérdezte a szőke férfi: – hová mész, édes Jolánka?

Huszonnégy órával azelőtt, hogy ezek a vasúton így összekerültek, Balog Jenő gyáros a következő levelet kapta a feleségétől, aki reggel izgatottan és indulatosan ment el hazulról: Nem bírom ki tovább melletted és sietve adom tudomásodra , hogy el akarok válni. Én nem tudom, milyen ember vagy de engem borzasztóan nyomsz örökös energiáddal, amit néha akkor sem tudok elviselni, ha nem nekem szól. Én nem vagyok szelíd házigalamb, aki kézből csipegeti a tiszta búzát; vadmadár vagyok, amelynek szabadság kell; – s te engem elnyomsz ,megbénítsz, rabbá teszel; ha csak rám nézel is, szorongok, s azt hiszem: egyike vagyok gyárbeli embergépeidnek, akik csak engedelmeskednek. Szerettelek téged, nem tagadom, de féltem tőled mindig; annál rosszabb, hogy nem is tudom miért; – hisz nem bántottál, sőt kényeztettél; de – ha a szemed rám nehezedett, elveszítem a lélegzetem és attól tartok, hogy még megfulladok.

Megyek a nénémhez, aki már régen sajnál engem; oda várom a válaszod, amelyet kérem, jól gondold meg, mielőtt elküldőd. Isten veled.-Jolánka

Erre a levélre egy óra múlva ott volt Balog Jenőnénél a „jól meggondolt” válasz. Édes feleségem! Már megint bolondokat beszélsz, bele a világba. El akarsz tőlem válni, pedig ezen a világon senki sem szeret úgy téged, mint én. Magad is mondod, hogy nem bántalak; hogy pedig „tele vagyok energiával”, arra azt felelem, hogy enélkül a gyáramban egy napig se tudnék fegyelmet tartani.

Én különben magam sem tudom, mi bajod neked ezzel; azt se tudom, miben nyilvánul veled szemben. Hiszen olyan törékeny és ideges vagy, hogy még a nézésem alatt is összeroskadsz. Pedig nincs az a gyönyörű új gépem, amelyikre olyan gyöngéd örömmel néznék, mint te rád szoktam. Vajon nem az a majom Boros heccelt fel ellenem? Én nem bánom, ha verseket olvastok együtt; de ha mást veszek észre, Borosnak a belét kitaposom. Egyébiránt pedig, ha el akarsz tőlem válni: jól van. Én erővel senkit se kötök meg. Majd visszajössz te magadtól is, ha megérted, milyen ostobaságot készülsz elkövetni. – Szerető férjed, Jenő.

És most ez az ember kérdezte: hova mész, édes Jolánka. De jó lett volna azt felelni neki: mi közöd hozzá, kérem?

– Csakhogy nem lehetett. Pedig mennyi sértés volt abban a „meggondolt” levélben, amit olyan boldogság lett volna megtorolni. Az asszony összeszorította a száját s dacosan mondta: megyek az anyámhoz; elhozom tőle a kisfiamat. Balogh Jenő arca egyszerre felvidult.

– Ez kedves tőled, – mondta elégülten. Az asszony kissé hetykén válaszolt: – Nem tudnám, micsoda különös kedvesség kell ahhoz, hogy az anya szeresse a fiát. – A mi fiunkat, – tette hozzá Balogh nyomatékkal.

Az asszony vállat vont és hallgatott. A férfi kezdte újra: – Amíg az idő elég jó volt, magam sem bántam, hogy a szabad levegőn volt a gyerek; – de most már jobb lesz neki otthon. Érdekes, hogy egy gondolatunk van. Én is ő érte megyek, a fiamért. Az asszony gyors mozdulattal fordult az urához.

– Nem értem; nagyon csodálkozom… – Mi van azon csodálni való, ha haza akarom vinni a fiamat?… A vonat már régen teljes gőzzel rohant végig az egyhangú síkságon. Odakint varjak röpködtek s a vonattal versengésükben megverve maradoztak el a csöndes tájon. Más semmi se történt. Az asszony mégis úgy riadt fel, mintha valamennyi fekete varjú gonosz kísértete lett volna, aki őt üldözi: – De furcsákat beszélsz..

Csak nem gondolod hogy elvehetik tőlem a gyermekemet? – Ki gondol ileyesmire? A gyermek haza jön, punktum. Akadály ez, hogy az anyja egész életén át vele legyen? – Te már megint kezded, Jenő, – szólt az asszony, csaknem síró hangon.

– Ölsz, gyilkolsz, kínozol; – mit akarsz velem, mondjad? Épp úgy veszekedsz, mint rendesen. A nagy, szőke ember csak a fejét csóválta, mint mindig, amikor a feleségében a szenvedély kerekedett felül. A -bajuszos úr annyit köhécselt, krákogott már, hogy egészen berekedt. Nagyon kellemetlen volt neki, hogy ezek itt úgy patvarkodnak egymással, mintha ő itt se volna. Olyasmit érzett, hogy kötelessége az asszony pártjára állni, ha már lovagjául szegődött. Megszólalt:
– De lásd, édes Jenő… A hideg kék szempár, amely annyira hasonlított a tiszta téli éghez, most ránehezedett.

– Mi közöd neked ehhez, Gábor?? – kérdezte a gyáros lesújtó nyugalommal. Gábor magába nyelte, amit mondani akart s elfordult. Kinézett az ablakon. Sokért nem adta volna, ha innen most okosan, szép szerével odább állhatott volna. Balogh megint csak az asszonnyal törődött.

– Így hát együtt megyünk a mamácskádhoz és együtt hozzuk el a gyereket, – jó? Ha ezt nem akarnád, akkor a törvény dönt, amely válás esetén a hétéves fiút az apának ítélik..

Az asszony elsápadt, azután elpirult. Ingerülten pattant fel: – Bolond törvény; istentelen törvény, gonosz törvény! Nem is igaz, – csak te találtad ki. A gyáros megszólította Gábort, -Te olyan félben maradt ügyvéd vagy; világosítsd fel ő nagyságát. Gábor összerándult. Restellte ezt a jelzőt, de jobbnak látta, hogy ne nagyon vegye észre. Krákogott, pislogott s olyasmit dünnyögött, hogy biza az nincs másképpen. Az asszonykának éppen elég volt az izgalomból.

– Elegem volt!, – kiáltotta, – ha sokat izgatnak, leugrom a vonatról, bizony isten! – No, még csak az kellene, – rémüldözött magában a félben maradt ügyvéd. Egyet gondolt s bocsánatot kért, hogy ő szivarozhatnék, – kimegy a folyosóra.

Amikor eltűnt, a gyáros megragadta a felesége kezét. – Te Jolánka valld meg igaz lelkedre: ez a félkegyelmű udvarolni próbálgat neked, úgy-e?

– Tudom is én, – mondta az asszony és elpirult.

– Nohát, majd kisütöm én azt, – szólott a nagy darab ember és megmozdult. – Csak nem csinálsz itt botrányt? – kiáltott az asszony elfojtott, ijedt hangon.

– Megtudta, hogy utazom s ajánlkozott, hogy elkísér, – én meg, – miután nincs uram…

– Akkor gyereked sincs.

– Jenő! Összetette a kezét s úgy maradt, mint a könyörgés élő szobra. A vonat élesen fütyült s a bajuszos uracska berohant.

– Mindjárt megérkezünk, – szólt szinte könnyebbülten. Szedelőzködni kezdtek. A félben maradt ügyvéd segíteni igyekezett nekik, de a férj rászólt:

– Ne buzgólkodj: látod, hogy itt vagyok. Bizalmasan fogta meg a felesége karját s maga után húzta. Amikor leemelte a kocsiból, ugyancsak megölelte, magához szorította. A bajuszos úr ott tipegett-topogott körülöttük s egyre nevetgélt: hehe! Amikor megértette, hogy azok nem törődnek vele, (sőt együtt ülnek taxiba); besompolygott az állomásra és sürgősen érdeklődött, hogy mikor megy a legközelebbi vonat, visszafelé. A nagy szőke ember pedig, mikor a zárt kocsiban végre egymaga volt a feleségével, azt mondta hirtelen, követelve:

– Most rögtön csókolj meg, vagy viszem a fiadat. A kis hisztériás asszony duzzogva fogadott szót. Aztán restelkedve súgta: – Legalább ne szólj a mamának; úgysem írtam meg neki még eddig.

Nehéz megérteni a nőket néha ,de vannak esetek ,amikor kiborulnak a nagy magánytól a férjük mellett.
Vége.

“Elégedetlen feleség” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Eva!
    Pont azért írtam ezt a ponyva-ízű.” kis történetet ,hogy bemutassam
    mivel foglalkoztak a polgári családok asszonyai ,és mivel foglalkozunk mi a mai gyors világrendszerben.Kissé humorosan,gúnyosan állítottam be,hogy nevessünk a szegény”boldogtalan”asszonyok keservén!
    Köszönöm szépen hogy olvastad drága Evike!
    Szeretettel…Babu
    😄

  2. Szia Babu!
    Történeted az unatkozó asszonyt mutatja be, akinek egy kis kalandra volt szüksége. Jót mosolyogtam , jó volt olvasni.
    Szeretettel Rózsa🌹

  3. Kedves Babu! Jókat mosolyogtam ezen a történeten. Szegény asszony, Istenem, ha mindenkinek csak ennyi baja lenne mennyivel szebb lenne a világunk. Szegény, szegény, unalmában kis hülye alakkal szűri össze a levet, bár szerintem nem gondolta ő azt egy percig sem komolyan… Tetszett a történet Babukám, örülök, hogy elolvastam! Szeretettel: Éva😡🤢😆😋😋

Szólj hozzá!