2017.december 22. péntek. Ma kezdtem el írni ezt a könyvet. Régóta szerettem volna, de eddig valahogy nem tudtam belekezdeni. Csak egy ideiglenes címet adtam neki, ez bármikor változhat.
Mivel a fiam, Attila is teniszezik, sokat meséltem neki a régi meccsekről. Gondoltam, le kellene írni ezeket a történeteket, hogy megmaradjanak. Tudjuk, a szó meg az írás… Persze lehet, hogy ez csak nekem érdekes, aki átéltem őket.
Hogy miért pont most jött el az idő, nem tudom. Az életben sok minden rejtélyesen működik, megmagyarázhatatlanul. Ez is ilyen.
Reggel egyszerre 3 történet is megjelent a fejemben. Tudtam, most kell neki kezdenem az írásnak, másképp megint nem lesz belőle semmi. Azonnal meg is írtam egy részt.
Eldöntöttem: ezúttal következetes leszek. Ez alatt azt értem, hogy minden nap foglalkozom az írással valamennyit: javítok a szövegen, megírok egy történetet, vagy akár csak néhány mondatot, de nem hagyok ki egyetlen napot sem.
Valószínűleg sokat segített az elhatározásomban Murakami Haruki. Több könyvét olvastam már (javaslom mindenkinek, minden regénye után azt éreztem, hogy a világ már nem olyan számomra, mint előtte. Éppen a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című regényét olvastam.
Hogy ez hogyan segített? Álljon itt néhány részlet:
„W.Somerset Maugham írja, hogy „minden borotválkozásban filozófia rejlik”. Ami talán azt jelenti, hogy lehet bármilyen hétköznapi egy tevékenység, ha napi rendszerességgel folytatjuk, az elmélyült szemlélődéshez vezethet.”
„Teljesen pontosan meg tudom határozni a napot és az órát, amikor az az érzésem támadt, hogy regényt akarok írni: 1978.április 1-je, délután fél kettő körül járt. Aznap a Dzsingú Stadion külső lelátójáról néztem egy baseballmeccset csak úgy egymagamban elsörözgetve. (…) A Yakult a szezon első meccsén otthonában, itt, a Dzsingú Stadionban fogadta a hirosimai Caps csapatát. (…) Amikor a két csapat cserélt, és a Yakult ütött, első ütőjátékosnak Dave Hilton (Amerikából frissen érkezett, fiatal játékos) állt be, akinek sikerült a pálya bal szélére küldeni a labdát. Az egész stadionban visszhangzott az éles koppanás, amint az ütő a gyors labdához ér. Hilton villámgyorsan megkerülte az első bázist, majd könnyedén a másodikhoz ért. És ez volt az a pillanat, amelyikben eszembe jutott, hogy „igen, nekem írnom kellene egy regényt”. Most is emlékszem a tiszta, kék égre, a zöld színét nem sokkal azelőtt visszanyert, friss gyep érintésére, az ütés zengésére, valami csendesen leereszkedett akkor az égből, én pedig kétségtelenül elfogadtam.”
