Az öreg Kartali felriadt könnyű álmából. Még alig pitymallott. Komótosan felkelt az ágyból, kiment az előtérbe és kinyitotta az ajtót. Lustán ébredezett a természet. Csend volt, csak néhány korán kelő énekesmadár trillázása zavarta meg a nyugalmat. Az öreg kényelmesen megtömte a pipáját, leült egy székre a házikó elé. Tavasztól őszig itt lakott, fent a hegyen. Mikor megözvegyült, vette ezt a kis hegyi birtokot. Nem nagy terület, – háromszázötven négyszögöl, – de nagyobb nem is kellene. Sok-sok gyümölcsfa, még két sor szőlő lugasnak fölfuttatva.
Ma leszüreteli a szőlőt. Nem hívott segítséget, elgyőzi maga is.
Lassan szívta a pipáját, gyönyörködött a környező lankás domboldalak és völgyek napkeltét dicsérő vonulataiban.
– Na, lássunk munkához!- dörmögte és a pipájából a hamut a földre verte.
Megmosakodott a lavórban, majd a szíjon megfente a borotvát. Szakavatott mozdulatokkal kente a szappanhabot az arcára a pamaccsal. A szögre akasztott tükör előtt lekaristolta ábrázatáról az őszes borostát.
Gyufát sercintett a tűzhelyen a bekészített gyújtós alá. Az apró láng küszködött egy darabig, majd diadalmasan falta fel a vékony nádat és aprófát.
Az öreg egy kiskanálnyi zsírt olvasztott a serpenyőben, majd a közben felvágott szalonnával kínálta meg a forró zsiradékot. Végül felütött három tojást, azzal adta meg a végtisztességet a sercegő, forrongó reggelinek.
A kredencből elővarázsolta a pálinkásüveget és töltött magának egy kupicával.
– Egészségedre Márton!- szólt magának és felhajtotta a jóféle szilvapálinkát.
Miután a szalonnás tojásrántottával végzett és a serpenyőt friss fehér kenyérrel tisztára törölte, jólesően nyújtózott hozzá egyet.
– Hát akkor Isten segedelmével lássunk neki!- mondta és elkezdte lehordani a vödröket a lugas alá. Úgy tervezte, hogy teleszedi az összes vödröt, majd azután hordja fel a házhoz és önti le a lyukon a betonkádba a termést.
Mikor megvette a birtokot, sehogy nem értette, miért kellett a pince boltozatán azt a lyukat vágni, de később csak megvilágosodott az értelme. A pincébe a konyhából vezetett a lejárat egy létra segítségével. A meredek létrán elég bajos lett volna levinni a leszüretelt termést. Így aztán a pincének a ház túlnyúló részén jókora lyukat vágtak, ahol egy termetes betonkád várta a leöntött szőlőt.
Lassan, de tempósan dolgozott,- kicsit öregesen – de már nyolcvan év súlyát hordozta a válla. Néha meg-megállt, pihent egy szusszanásnyit, majd újra folytatta a munkát.
Egyszerre csak köhintésre lett figyelmes. Meglepődve pillantott fel.
Egy borostás, rosszarcú, nagydarab férfi állt a lugas oszlop mellett. A férfi hanyag mozdulattal kivett egy fürt szőlőt és a szájába tömte. Úgy látszott nem ízlett neki a borszőlő, mert kiköpte az egészet.
– Szüretelünk fater? – kérdezte nyeglén.
– Hát, én igen! Adjon az Isten magának is jó napot! – válaszolt.
– Aztán bora van-e öreg? – tetovált karjával mellbe bökte Kartali Mártont.
– Akad a pincében, ha valaki szépen kéri! – szólt öntudatosan az öreg.
A férfi gonoszul elmosolyodott, majd egy váratlan mozdulattal arcon ütötte.
– Ne szórakozz velem öreg, mert egy szempillantás alatt elnyisszantom a nyakad! Tíz évet ültem gyilkosságért, ne akard megtudni milyen az, amikor méregbe gurulok! – sziszegte fenyegetően.
Az öreg Kartali érezte a szájában a vér sós ízét, de az ütésnél sokkal jobban fájt a lelke. Nem ütötte őt meg soha senki az életben! Hiszen, ha fele annyi idős volna! Elnézte a nagydarab, izmos férfit és szomorúan lehorgasztotta a fejét.
– Na, gyerünk, kínáljon meg valami harapnivalóval, aztán jöhet a bor is! Igyekezzen öreg, amíg szépen vagyunk!
Kartali Márton hiába nézett körül segítségért kutatva, egy árva lelket sem látott a közelben. Kelletlenül elindult hát a lugas alatt fel a házhoz. Nyomában ott csörtetett a férfi, menekülésnek semmi értelme nem lett volna.
Hamar felértek a házhoz. A ház mögött egy termetes almafa kínálta szép piros termését. Az idegen férfi arra vette az irányt és levett magának egy almát. Nyomban beleharapott és teli szájjal harsogott az öregre.
– Na, milyen kajája van öreg? Már egy hete csak gyümölcsöt zabálok itt a hegyen!
Az almát harapdálva elindult felé. Éppen a lyuk felé tartott, amin volt néhány vékony deszka, de az meg nem látszott a ráhullott falevelektől. Az öreg arra gondolt, ha ez a vadember leesik, hát képes és tényleg elvágja a torkát. Így hát sietve megszólalt:
– Ne arra jöjjön, mert ott van a …
A vékony deszkák recsegve törtek el a férfi súlya alatt, aki egyensúlyát vesztve fejjel előre zuhant le a lyukon. Csak egy tompa csattanás hallatszott. Az öreg óvatosan közelebb ment és lekémlelt. A férfi mozdulatlanul feküdt a betonkád mellett, fejéből csordogált a vér a pince földjére.
Az öreg bement a házba. A konyhában a pincelejáró csapóajtaja lakattal volt lezárva.
– Na, hiszen onnan nem fogsz tudni kijönni! – örvendezett magában az öreg.
Kiállt az útra és várta, míg jön valaki. Kis idő elteltével jött is egy autó két ismerőssel. Az öreg integetve megállította őket. Röviden elmesélte, hogy mi történt. A két életerős férfi, mindenre elszántan leóvakodott a meredek létrán a pincébe. Nem sokára felkiabált az egyik.
– Meghalt ez Márton bácsi! Betört a koponyája!
Rövid tanácskozás után megegyeztek abban, hogy egyikük beviszi az öreget a városba, hogy bejelentse az esetet a rendőrségnek.
– Hogy a rossz nyavalya hozta ezt a férfit pont hozzám! – dohogott az öreg.
– Hiszen ha tisztességesen kéri, megkínálom én egy ebéddel, de még bor is jutott volna az asztalra! A fene sem érti az embereket!
– Lám, most a szőlő is ott maradt a lugas alatt!