“Embernek maradni, ó milyen nehéz!
Pedig nem kell hozzá semmi más,
csak egy igaz szív, és egy józan, ész!”
Idézet írásaimból!
EMBERNEK MARADNI
Már elmúlt tíz óra. Most már biztosan nem jön haza. Itt hagyott végleg. Megérdemeltem a
sorsomat. Az is nagy szó volt, hogy visszafogadott öt év után. Ötévi boldog kései szerelemért
nagy árat fizettem. Most mit tegyek? Félig bénán, tolókocsiban, hetven évesen.
Mi lesz most velem? Milyen lassan múlik az idő. Mintha csak ólomlábon járna. Bezzeg az öt boldog szerelmes év, milyen hamar elrepült. De hogy is kezdődött?
Hatvan ötödik szüli napomon, lányom Beatrix berobbant a házba, maga után húzva osztály társát, legjobb barátnőjét Vílját. – Bocsi Apukám! Ne haragudj, hogy egy kicsit késtem, de úgy gondoltam, hogy nem fogsz haragudni, ha elcsalom hozzánk Vílját. Elmentem érte.
Igaz, hogy nem akart eljönni, mert azt hiszi, hogy zavar. Nem illik hívás nélkül, csak úgy beállítani az apukám szülinapjára. Pláne üres kézzel! De meggyőztem, hogy nem baj. –
Hírből már ismertük feleségemmel, de személyesen még nem találkoztunk vele.
Lányunk mindig áradozott róla, hogy milyen szép és okos lány. Ő is szép volt. Nekünk legalább is a legszebb. Annak azért örültünk, hogy nem beképzelt. Nagyon reális és őszinte.
Azt hittük túloz. Feleségem egyszer meg is említette, hogy nagyon félti Beatrix – t nehogy a nagy elfogultságban még beleszeressen Víljába!
Amikor megláttuk, el kellett ismerni, hogy lányunk nem túlzott. Vilja gyönyörű lány volt.
Igaz, hogy mint bíró, nem nagyon sok szép nőt láttam a feleségemen kívül. Nem is érdekeltek.
Feleségemet már iskolás korunktól ismertem, és mikor végeztem az egyetemen össze is házasodtunk. Ő még akkor nem végzett, csak egy év múlva doktorált. Orvos lett.
Nagy volt a szerelem, ami kitartott, a házasságunk egész ideje alatt. Egész nap dolgoztam.
Néha még haza is vittem a munkámat. Nem figyeltem a nőket. Nem érdekeltek.
Aztán berobbant az a lány Vílja. Gyönyörű volt. Üde és csodás. Mint a dalban. Vílja ó Vílja
Te szép és csodás, légy az enyém és soha el ne bocsáss. Ahogy megláttam, mint aki megnémult. Alig tudtam kinyögni, hogy jól tette, hogy elcsalta. Attól kezdve nem volt nyugtom. A munkahelyemen, otthon, állandóan a dal járt az eszemben, és magam előtt láttam
gyönyörű arcát, formás testét, az ízlését, ahogy öltözködik. Minden megváltozott körülöttem. Néha hiába szóltak hozzám, nem hallottam. Már a feleségem is észrevette a változást.
Még magam sem értettem, hogy mi van velem. Nem tudtam kiverni a fejemből Vílját.
Ő volt a végzetem! És akkor, ahogy hazafelé mentem a munkából, egy csilingelő hang rám köszönt. – Csókolom Béla bácsi. – Ő volt. Vílja. Hozzám libbent, és belém karolt.
Én, mint egy megzavarodott kisdiák, csak dadogtam. Nem tudtam, mit kell ilyenkor tenni. Ő pedig csak csacsogott. Felét sem értettem, hogy mit mond. Valamit arról beszélt, hogy milyen jól érezte magát nálunk. Mert neki nincs családja. A szüleit autóbaleset érte és a nagymamája nevelte, de ő is meghalt. Nincs már senkije. Kollégiumban él.
Ezután még többet gondoltam rá, és nagyon sajnáltam. Eszembe jutott, hogy mintha azt mondta volna, hogy mindig abban az időben jön a kollégiumba az iskolából. Mire észbe kaptam, azt vettem észre, hogy abban az időben megyek én is arra. Szinte tudat alatt cselekedtem. Egyre többször találkoztunk, és nagyon sokat beszélgettünk.
Kiderült, hogy régész szeretne lenni. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromtól kezdve, én is az akartam lenni. Az apám, aki bíró volt, engem is arra a pályára szánt, és mindent megtett azért, hogy az is legyek. Szerettem dolgozni, de ez a lány döbbentett rá, hogy addig, mint egy gép dolgoztam, de nem a munkámat szerettem. Csak dolgozni.
Mikor a régészetről beszéltünk, elfelejtettem a koromat. Azt, hogy negyven év van közöttünk.
Úgy tudott mesélni akár Seherezádé, az Ezer egy éjszakában. Úgy adta elő a meséit, hogy az ember azt hitte volna, hogy ő Seherezádé! Ebben is nagyon tehetséges volt.
Teljesen elbűvölt. Meglátszott rajta, hogy amatőr színjátszó!
Rendszeressé vált a találkozásunk. A liget minden padját ismertük már. Csodálatos volt minden délután, amit együtt töltöttünk. Mindaddig, amíg alányom rá nem jött arra, hogy mi találkozgatunk. Természetesen ő félre értette, és szólt a feleségemnek. Megbeszélték, hogy nem tűrik azt a szégyent, hogy az apja, a saját lányának a barátnőjével kikezdett.
Mikor ezt közölték velem, magamtól elköltöztem. Vílja megtudta, és hozzám költözött a kis albérleti szobámba. Csodálatos öt évet töltöttünk el együtt. Olyan volt számomra, mint egy álom! Mindig attól féltem, hogy egyszer csak felébredek! Mikor befejezte az egyetemet, éppen munkát keresett, mikor Egyiptomból kapott egy meghívást. Boldogan mutatta a levelet, amiben három évre meghívták Őt Kairóba. – Nem is örülsz neki?- Kérdezte tőlem. – De igen. – Válaszoltam. S közben, azon járt az eszem, hogy itt az ébredés. Véget ért az álom.
Nem mondhattam nemet! Hiszen egész eddigi életében erre készült. Hány éjszakán mesélt a fáraókról, rabszolgákról. Mindig arról álmodott, hogy egyszer személyesen is eljut a fáraók birodalmába. Úgy tettem mintha nem fájna. Ember akartam maradni! Hiszen ez is egy csoda volt, amit a sorstól ajándékba kaptam általa. Magamra maradtam emlékeimmel. Úgy látszik számomra ennyi volt! Nem bírtam megbirkózni, azzal a ténnyel, hogy hetvenévesen magamra maradtam. Mindennek ára van. Én agyvérzést kaptam, és lebénultam.
Mikor feleségem megtudta, bejárt hozzám, a kórházba. Hiszen nem voltunk elválva.
A kórházból haza vitt, és gondoskodott rólam. Eddig a napig.
Vajon hol lehet? Ő is úgy hagyott itt, ahogy én annak idején. Nem szólt nem követelt semmit, csak elment. Már virrad, és még sehol sincs. Mi lesz most velem? Majd reggel telefonon kérek segítséget. A gyógyszereket képtelen vagyok beszedni, hogy végezzek magammal.
Akár hogy gyűlöl a lányom, nem semmizhetem ki. Öngyilkosságért nem fizet a biztosító.
Miközben ezeken morfondírozott, hogy, hogy oldja meg a problémáit, elindult a tolókocsival a fürdőszoba felé. Nem figyelt a lépcsőre, és a tolókocsi egyik kereke, lecsúszott a lépcsőn, és felborult. Arra gondolt, mindenért fizetni kell! Lezuhant a lépcsőn! Aztán filmszakadás. A sors megoldotta!