Tündérlány otthona

Bella, a fehér arcú, nyúlánk termetű fiatal leány levelet ír az édesanyjának.

Megírja mindazt, amire évek óta készül. Most végre nyíltan fog szólni az anyjához.Más lányoknál ez nagyon természetes. Már kiskoruk óta megszokták, hogy az édesanya a legbizalmasabb barátnő, s az édes otthon a legpuhább fészek… Hej! a boldog kis lányok!

Bella ír:

Kedves jó anyám! Nagyon sebesen ver a szívem. Nagyon sok mindent akarok megkérdezni, elmondani és nem tudom, hol kezdjem? Talán helyesebb lesz nem is gondolkozni rajta, csak leírni mindent úgy, amint előtör a szívemből.A legelső felkiáltás az, a mit soha sem tudtam elcsitítani, hogy mért nem vittek haza engem soha a szünidők alatt? Mind hazament a többi, csak én maradtam az intézetben.Vagy ha már itt sem lehettem, akkor Rozi nénihez kellett átmennem, pedig, azt hiszem,nem nagyon örvendett nekem. Mikor végigjártam az osztályokat, tudtam, hogy igen fiatal vagyok, nem vesznek fel a tanítónőképzőbe, így hát otthon tölthetek én is egy évet.Hiszen soha senki sem szerette úgy az otthonát, mint én.

De Rozi néninek egy befolyásos ismerőse jó akart lenni és felvétetett.

-Rozi néni, azt reméltem, hogy haza mehetek! – mondtam elszomorodva.

– Sokat remél az ember!Aztán nem szólt többet és én soha sem tudtam kitalálni, hogy bánatos-é, vagy haragos,vagy mind a kettő? Csak azt tudom, hogy nem valami nagy szeretetben részesített.Gyakran találom kisírt szemmel, ilyenkor szívem szerint való lenne, hogy vigasztaljam,hogy szeressük egymást. De Róza néni olyan hideg, én pedig olyan forrón tudnék ragaszkodni a hozzám tartozókhoz. Oh, mért is nem szeret engem senki, senki!
De talán nagybátyám mégis szeret egy kissé.

Legalább mikor utoljára látott, sokszor megcsókolt, beszélgetett és azt mondta, hogy hazavisz s akkor majd megmutatja. Dehogy mit mutat meg, azt nem mondta.Soha sem tudnám elfeledni ezt a szerető dédelgetést, mindig hálás leszek érette.Ezután mindig vártam, hogy édesanyám azt fogja írni: jer haza, pihenj és légy egy évig egészen az enyém.Tudom, hogy nagyon szegények vagyunk, hogy nagybátyám tartja anyámat, és a küzdelemből nekem is ki kell venni a részemet. Nem is akarok meghátrálni, kedvvel nézek a munka elé. De úgy érzem, hogy fokozná e munkakedvet, ha felfrissülhetnék a szülőföld áldott levegőjén. Oh, hogy vágyom erre, anyám!Vágyom, de azért mégis hallgattam volna, ha az intézet doktora egy évi pihenést nem rendel.Tudom, hogy van is már állásom, hiszen ezt értésemre adta, anyám még a vizsgálatok előtt. Ugyanakkor azt is mondta, hogy aztán együtt fogunk lakni.

Azt hittem, hogy tíz papirosra sem fér, amit el kell mondanom s íme megakadtam!Most e pillanatban nem tudok egyebet mondani, csakhogy nagyon, nagyon vágyom haza. Egy kissé fáradt vagyok, olyan jó lenne otthon pihenni legalább egy évet.

Odahaza, a félig összeomlott régi házban, korán hervadt, sápadt asszony olvassa a levelet.Aztán mélyen felsóhajt: pihenni akarsz idehaza? Szegény gyermek! És könnye csendesen pereg végig halvány arcán.Az idő már dél felé jár, de Binder Péter még nem kelt fel. Testvére bemegy hozzá: Péter,Bellától levél jött… szeretne hazajönni. Ha olvasni akarnád, itt a levele.Tartózkodó félénk hangon beszélt; látszott, hogy többet szeretne mondani, de nem mert.Míg bátyja a levelet olvasta, lopva tekintgetett rá, aztán az ablakhoz ment és kinézett az elvadult kertre, hol a régi gyümölcsfák már nem gyümölcsöt, csak mohát termettek. De azért hívogató árnyat vetettek a kaszálatlan fűre.

– Furcsa, nagyon furcsa vagy te,drága Ágnes.

– Az asszony összerezzen és visszafordul.

– Ugyan miért is tartottad távol azt a gyermeket, ugyan miért? Azt hiszem, csak azért, hogy okod legyen a sírásra. Neked ez a legkedvesebb mulatságod!Az asszony szelíden szól:

– Nem sírnék én, Péter.. ha te igazán akarnád, hogy ne sírjak…Elhallgat, nem meri tovább mondani; bátyja pedig morog és hevesen kapkodja magára ruháját.

-Péter! ha gondolod… de kérlek, gondold meg jól… mert nem szeretném…

– Ej, ne ingerelj!Az ajtó felé tart s onnan kiált vissza:

– Írj neki, hogy jöjjön haza.Aztán úgy vágja be maga után az ajtót, hogy a rozoga ablakok zörögnek belé.Egy hét múlva hazaérkezett Bella. Nagybátyja nagy örömmel fogadja, csókolgatja és elnevezi gyönyörű tündérének.. Édesanyja is megcsókolja s aztán, hogy nem tudja visszafojtani a könnyeit, gyorsan elfordul. Péter bácsi biztatja Bellát, hogy a miért egy kissé szegényes most itt, rövid időn belül másként lesz minden, egészen másként.Bellának így is szép volt a roskadozó ház, az elvadult kert árnyékos fáival és az óriási hegyek,melyek felett mindig csodaszép az ég színe.A Hargita hegyeinél szebb nem létezik. Minden, minden gyönyörű, mert látta akkor is,mikor kis gyermek volt. Összejárt mindent. A júliusi nap forrón sütött. Mintha szikrázott volna az egész táj. A hegyi patak felett egy keskeny palló vezetett a túlpartra, hol a kicsi falu odalapult a sziklás hegy aljába. A Binderék háza egészen kinn a falu végén volt és nagyon elhagyott .De Bellának éppen így volt jó s alig várta, hogy az elvadult kertbe futhasson. Oh, az a kert egy bűbájos paradicsom volt az ő emlékezetében,egy tündérkert. Csak nyolc éves volt, mikor utoljára látta.Most több benne a dudva, nagyobb a fű, mohosabbak a fák és sok, sok a madárfészek; szóval gyönyörű szép. Volt itt hajdan egy gyepkanapé is; keresi a nagy fű között, rá is akad; dúsul rajta keményen a fehér szirmú margaréta-virág és a kék színű nefelejcs. Végig dől a virágok között s azok úgy összehajolnak felette, hogy a méhek észre sem veszik, s csak úgy döngicsélnek a szirmokon, mint előbb és a sok pille csillámló fátylat tereget rá. Oh, mily jó is itthon, csak itt lehet igazán pihenni! Most már az itthon töltendő év meg fogja erősíteni, munkára edzeni.Hiszen még most nem tudna bízni az erejében, hátha be sem tölthetne egy állást? Aztán olyan nagyon, nagyon jó idehaza!

Az első két nap nagybátyja sokat foglalkozott vele, de anyján meglátszott, mintha tartana valamitől, mintha nem lenne biztos valamiben s ez a rettegés olyan különössé tette.Ha szeretné, nem így lenne akkor, gondolta a leány s egészen félre húzódott anyjától.A negyedik nap estéjén Péter nem ment haza.

– Ugyan merre késik? Tudakozta Bella.

– Bizonyosan ismerősök utaztak keresztül a falun s azokkal mulat, – szól az anyja és elkezdi magyarázni, hogy úgy van az néha… a mások, az átutazók kedvéért.Akkor éjjel úgy tetszett a leánynak, hogy az ebédlőben valami zaj van. De aztán újból elaludt,mert sokat barangolt a hegyek között s jól esett az álom. Nagybátyja másnap és harmad nap sem tért haza vacsorára.

– Úgy látszik, sok ismerős utazik erre. De hát miért nem hívja inkább ide őket?- Szegények vagyunk, Bella, nem fogadhatunk vendéget, – mondta édesanyja.A leány minden éjjel hallott valami zajt és el nem tudta képzelni, mi lehet? Péter délben kelt,haragos volt, minden ingerelte és szemére hányta minden nap, hogy az ebéd ehetetlen, rossz.

– Ezért tartalak én? – rivallt rá haragosan testvérére, ki csak lehajtja fejét és hallgat.Bella összerázkódik. Valami nagyon, nagyon kellemetlen érzés szorítja a szívét, de nem tudja kimagyarázni, hogy az mi. Hanem tisztába jött vele akkor éjjel. Úgy éjfél után két órakor arra ébredt, hogy az ablakok csörömpölnek. Mi lehet az? Felszökött és kitekintett a tornácra néző ablakon. A hold fehéres fénye Péter tántorgó alakjára esett. Fölemelte öklét, fenyegetve hadonászott.

Belülről egy suttogó hang kérlelte:- Jöjj be Péter, ne csinálj zajt, még fel talál ébredni az a szegény gyermek. Gondold meg, milyen fájdalmas lenne ez neki. Lásd, miért is hozattad haza, ha nem tudsz magadon uralkodni?

– Hogy mersz velem így beszélni te? Úgy-e bár, hazahoztad a nyakamra azt a békát, hogy őt is tartsam? Minden keresetemet rátok költsem, magamra semmit? De nem úgy lesz ezentúl,fogadom!Fenyegetőzve kereste az ebédlő ajtaját.Bella irtóztató fájdalmat érzett; de nem tudta, hogy mit tegyen. Első ösztöne az volt, hogy kimegy, megfogja anyja kezét és elfut vele valamerre messze… Hanem aztán magához tért és leült ágya szélére. Aludni nem tudott többet. Felöltözött és lement a kertbe.A fák lombjain még nem tört keresztül a hajnal derengése, a fű és dudva nyirkos volt a harmattól.Bella mindezekre nem ügyelt, csak járt-kelt öntudatlanul, keresztül-kasul az elvadult kertben.

– Vajon ilyen komisz tündér lennék ?Vajon mivel vétettem?

Egyszerre rózsaszín vetődött a fűre., a madarak csicseregtek és mindenfelől tündöklött a harmat. Ott állt a gyepkanapé előtt, ahol megérkezése után olyan gyönyörrel pihent. Vajon hány éve lehet annak?Gondolkozni kezdett, s éppen amint oszladozott a homály és ragyogott a hajnal, úgy értett meg mindent, kezdte tisztán látni a dolgokat.

Szívébe nyilallott: szegény, szegény anyám! Elfedte arcát és lehanyatlott a harmatos virágok közé.Valami egy óra múlva az előbukkanó nap melegen csókolgatta a halvány gyermekarcot, a lányka feleszmélt, körültekintett öntudatos komolysággal. Sokáig maradt ott. Mikor felállt,már egy erős elhatározás adta azt a biztos nyugalmat, mely egész valóját úgy átváltoztatta.Néhány nappal ezelőtt, mint egy pihenésre vágyó fáradt madárka esett a nefelejcsek közé s most, mint egy munkára kész fiatal nő, akar egy nagy kötelességet teljesíteni.Szeme lángol, arca kipirul és nagyon, nagyon erősnek érzi magát. Most már tudja, mit fog cselekedni és szégyenli, hogy pihenésre gondolt akkor, mikor anyja tőle várta megmentését

.Óvatosan, hogy észre ne vegyék, surran be szegényes kis szobájába és egy levelet írt. Aztán abban az időben, mint rendesen, bemegy az anyjához, aki fürkészve tekint az arcába.Most már érti is, érzi is e tekintet okát; de nem árult el semmit; egészen nyugodt és vidám volt.

– Hála Istennek, nem vett észre semmit, – nagyon mélyen alszik, de hogy is ne, hiszen még gyermek szegény, – gondolta az anyja.És a lány most már nem várja, hogy becézzék, hanem egy tisztább, nemesebb érzéssel ő maga akarja szórakoztatni az anyját. Előszedi könyveit, felolvas neki, aztán segít mindenben. Ha a nap heve enged, kéri, hogy járkáljanak.Harmadnapra Bella egy levelet kapott. Mikor elolvasta, arcán valami fény lángolt, melle pihegett.Rozi néni írta az ő szokott határozottságával:

-Tudtam, hogy az a levegő nem neked való. Nem való volt az özvegy anyádnak sem; de ő szegény nem szabadíthatta ki magát onnan.

– Egyedül nem tudott volna megélni; tőled várta megmentését. Most már megjött az eszed, s helyén van a szíved.Így is kell! De minthogy én már tudtam, hogy ez lesz belőle, nem adtam be lemondásodat s így kívánságod szerint kérnem sem kell, bár a leggyengébb állást. Megvan a jó helyed, elfoglalhatod akár még ma is.Mikor az anyja is elolvassa ezt a megváltó levelet, könnye úgy omlik; de az már öröm-könnyek.
A nagy munkakedvvel végzett kötelesség után Bellának az a fő törekvése, hogy gyenge édesanyját szórakoztassa.És ez sikerül is neki. A múlt szomorú emlékei lassan-lassan elenyésznek, kihalnak az édesanya lelkéből.Csak néha jut még eszébe, mily keserű, kínos éveket élt át bátyja házánál, rákényszerülve,hogy annak a kegyelemkenyerét egye.Ilyenkor még mélyebb szeretettel öleli át Bellát

.- Te vagy az én megmentőm, édes kis leányom, – suttogja, gyöngéden megcsókolva homlokát.És Bella odahajtja fejét anyja ölébe. Valami oly édes, büszke boldogság tölti el. Hisz munkájával nyugalmas otthont teremtett édesanyjának, csendes, békés életet mindkettőjüknek.Fiatal lelke megérti az élet ama nagy igazságát, hogy a munka adhatja az egyedüli igaz boldogságot a földön.Megérti, hogy egész életünkben csak az az igazi pihenés, ha fejünket édes anyánk ölébe hajthatjuk.
Vége.

“Tündérlány otthona” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Ķedves Babu!

    Jól felépített megrázó történetedet szeretettel olvastam.
    Bella nagyon gyorsan felnőtt a feladatához.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi❤️💞

  2. Kedves Babu!
    Szomorú történet, a kislánynak hatalmas törés. Hamar rájött váloztatni kell. El kell hagyni a tündérkertet, a gyermekkort, és a valóságba visszatérni, felnőtt lett. Édesanyja mellé kellett állni.
    Tetszéssel, szeretettel olvastalak. Rózsa🌹

  3. Kedves Babu!

    Nagy tetszéssel olvastam az írásod. Lám-lám, nem mindig az a jó, aki annak látszik. Micsoda képmutató alak volt ez a Péter. Jó, hogy kiderült. Anya és lánya egymásra talált és békességben, szeretetben élték a hátralevő életük.

    Szeretettel: Rita🌷

  4. Kedves Babu! Szépen vezetted végig az érzelmi vívódását ennek a fiatal nőnek, ki gyermeknek szeretett volna visszamenni régi élete színhelyére, hol rá kellett jönnie, felnőtté vált, és neki kell a felelősséget viselni, mert az anya gyönge lelkileg, olyan ki másoktól függ. Sok ilyen ember van, az életben mindig tartozni akarnak valahová, az ár nem számít. Szeretettel olvastalak: Éva🦋🦋🦋🌞🌞🌞

Szólj hozzá!