Sötét utcákon, Vele

Összes megtekintés: 464 

Rettentően hideg van és korom sötét. Az égen teljes nagyságába világít a hold. Mindenki behúzódott otthonbá. A házakba egy-egy ablakon betekintve látható, hogy néhol még égnek a villanyok. Az úton nem járnak az autók, mintha megállt volna az idő, senki sem sétálgatott az utcán, csak mi ketten. Ő és én. Mintha miénk lett volna az egész világ.
Kézen fogva sétáltunk a csillagos ég alatt. Közbe-közbe éreztem, ahogy piciny, törékeny kezemet megcirógatta, megpuszilta azt sugallva, hogy nincs, amitől féljek, Ő itt van mellettem.
Egymás után meséltük egymásnak mókás történeteinket és nevetésünk betöltötte a sötét utcát.
Ahogy szemembe nézett, láttam benne, hogy igazán szeret és őszinte volt ölelése is, amint magához húzott.
Összehúzta a kabátom cipzárját, megigazította a sálamat és a homlokon puszilt. Úgy éreztem, mintha egy mesében lennék, és soha nem akartam, hogy ez véget érjen.
Megütötte pár mondat a fülemet, együtt képzeli el a jövőjét velem. Fülig érő mosollyal hallgattam és éreztem, hogy minden egyes szava őszintén beszél.
Megálltunk a telihold alatt, megfogta a kezem és csak néztünk és néztünk egymás szemébe, majd megcsókolt.
És éreztem, hogy újra boldog vagyok…

“Sötét utcákon, Vele” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!