Csillag-por

Összes megtekintés: 16 

CSILLAG-POR

„Talán ez csak illúzió! Igen! Romantikus illúzió! – gondolta -, mely valósággal beissza magát az emberek agyába, majd képtelenség onnét kiverni, vagy elfelejteni, hiszen addigra jóformán már manipulálta őket.
Délután, amikor az osztállyal visszaértek az egyik Harkányi strandról még semmi hiba sem történt. Csupán három és fél óra múltán jelentkeztek fiatal, pufók, főt homárra emlékeztető testén a napfoltok, és a stigmaszerű pokolian égető, és könyörtelenül fájdalmas, hólyagos sebek. Valami azonban történhetett vele. Most se tudta volna megmondani, hogy vajon micsoda? Mintha egy ismeretlen erő arra késztette volna, hogy elsősorban saját magának vallhassa be a kendőzetlen, őszinte igazságot: szerelmes a lányba!
„De hát az lehetetlen! A fél gimi rajtam röhögne! A topmodell és a sündisznó! Micsoda egy szánalmas, szerencsétlen idióta vagyok!” – ám minél erősebben koncentrált a bungalóban, ahova elszállásolták őket, mert a fiúk is külön faházat kaptak, meg a lányok is az egész annyira hihetőnek, már-már természetesen kézzel foghatónak tetszett.
„Na és akkor mi van, ha szerelmes vagyok belé?! – vallatta önmagát, és egy kis idő múltán már az sem érdekelte, ha magában beszél. Azok a babonázó őzikeszemek, ahogy az emberre néz. És az a millióforintos bájmosoly. Valósággal felforralja a vért!” – töprengett miközben megpróbálta némi-neműleg kipihenni magát a kora esti halászcsárdás, cigányzenés vacsorához, mert ehhez viszont a beképzelt osztályfőnöknő köröm szakadtáig ragaszkodott.
Jól elaludhatott, mert a heccelő Szúnyog ébresztette.
– Hé, hapsikám! Elég volt a szunyából! Hasadra süt a nap! – jóformán felrángatta fekvő helyéből, és nyugalmi állapotából a most jócskán megégett képű, szegszeppent pufók srácot. – Most pedig felveszel magadra valami rendes ruhát! Csajokhoz megyünk! Világos?! Ezek most valósággal be vannak zsongva! Tudod te mit jelent a „tomboló biológiai óra” kifejezés édes egy pajtikám?! – ördögi vigyorral arcán a levegőbe csettintett párat kezeivel.
A pufók srác nagy nehezen, és persze kínzó, égési fájdalmaktól, és kóválygó, másnaposokra emlékeztető hangulattal magára kapott egy kevésbé gyűrött inget, melyet még édesanyja csomagolt össze sporttáskájába, mely afféle ideiglenes utazóbőröndként funkcionált, majd nagyon álmos, és halál fáradt kifejezéssel kitámolygott a bungalóból. Úgy érezte magát, mintha totál részeg lenne, pedig tizennyolc éve alatt egyszer sem ivott alkoholt.
– Hát te meg? Hol a francba kódorogtál, mi?! Elkésünk a buliról! – egy nagyon fiú, aki legalább háromszor ismételt már évet, így jóval idősebbnek is látszott, mint a többi zöldfülű srác szabályosan feltuszkolta a kibérelt ócska matuzsálem buszra, melyet már régen betöltött a fiatalos, acsarkodó zsibongás. A legtöbb lány most szándékosan a legszebb, és talán legkihívóbb ruhakölteményében pompázott. A belevalóbb ifjú hölgyek egyenesen annyira rámenősek, és kihívóak voltak, hogy még bugyit sem vettek. S mintha az arrogáns, és szándékosan lekezelő osztályfőnöknő ennek titokban őrült is volna.
– Hölgyeim! Egy kis figyelmet, ha szabad kérnem! Legalább takarjátok el a kínosabb részeket, ha megérkezünk az étterembe! – szavait egyáltalán nem lehetett megérteni se. Belevesztek a kíméletlen sikoltozó, nevetős hangorkánba.
„Jó volna megcsókolni! Nem leszek mohó, vagy telhetetlen! Úriember vagyok! Csak éppen annyira, hogy hadd érezzem, ahogy az ajkaink egymáshoz érnek, és eltölt bennünket a mindenség! Mint azokban az idióta, romantikus, szirupos filmekben.” – lehunyta a szemét, és bár egyáltalán nem tervezte, hogy a halászcsárdáig vezető, hepehupás, kissé zötykölődő utat végig alussza valahol az első öt perc után totálisan kidőlt a letaglózó fáradtságtól.
– Nézzétek ezt a hülye idiótát! Máris kidőlt! Mihez kezdjünk vele?! – vakkantotta el magát valaki.
Az egyik ficsúr srác, akit valamiért újfent eltanácsoltak az osztályból, mert állítólag drogozott, vagy ecstasy tablettákat árult megfogta a busz egyik sötétítőfüggönyét, melyet tépőzár csatolt a ablakhoz. Azt terítette le a békésen hortyogó, kövérkés srác szuszogó fejére.
– Békés álmokat picim! Szükséged is lesz rá! – vigyorgott feléje kaján örömmel, majd kinyitott egy fantás dobozos üdítőt, és vodkával öntötte fel.
A halászcsárdához kicsivel hamarabb megérkeztek. Ebben nagy szerepe volt az osztályfőnöknek, aki még hajlandó lett volna lefizetni a buszsofőrt is, csakhogy átléphessék az óránkénti nyolcvan kilométer per órás sebességet, holott főútvonalon csupán csak hatvan volt a megengedett. Pláne egy olyan rozsdásodásnak induló ősmatuzsálemmel, mely minden ötödik percben szét akart esni az ember feneke alatt.
– Gyerekek! Megérkeztünk! Mindenki kifelé! – vezényelt a tanárnő.
–Pajtás! Pajtás! Ébresztő! – ordított egy nyurga jampecos frizurájú srác a pufók fiú fülébe, mire nagy nehezen magához tért. Jóformán az egész teste fáradt, ernyedt volt, és minden porcikája sajgott a fájdalomtól. Hát bizony jócskán leégett az egész napos tűző napon. Kellett neki a bungalóban hagynia az ötven faktoros naptejet, amikor anyja nem győzte elégszer figyelmeztetni, hogy könnyedén leég a bőre. Nesze neked! Most megkapta az intő példát! Már most annyira kifáradt, hogy akár könnyedén eltaposhatta volna egy kisebb méretű elefántcsonthorda is. Lehajtott fejjel, utolsóként kullogott be a csárdába, ahol pattogós cigányzene szolgáltatta a kellemes hangulatot, és ahol már mindenki a saját svédasztalos vacsoráját fogyasztotta jóízűen.
– Hát te meg hol kószáltál, te szerencsétlen? – kérdezte valaki.
– Csak nyugalom gyerekek! Arthúr! Ülj le Kriszta mellé! Adjatok neki egy kis helyet, hogy elférhessen! – parancsolta a kissé ideges osztályfőnök.
– Persze! Mi a francért kellett ennek a nagy zsírgumónak ennyit zabálnia! Szerintem ezt anyatej helyett is valami nukleáris masszával zabáltatták csecsemőkorában! – közölte megint csak valaki a sor végéről, abban reménykedve, hogy hangjára az este folyamán alig fognak emlékezni.
– Öregem! Ennek akkora mellei vannak, ha nem lenne fiú isten az anyám elhívnám egy dupla randira! – röhögött úgy, hogy be nem állt a szája Fűrésznek, aki mindig is élen járt mások megleckéztetésében.
– Gyerekek! Most pedig mindenki néma csöndben marad, és eszik amennyi csak belé fér!
– Ennek a vastag valagú hájpacninak inkább cirka nyolcvan kilót kellene leadnia, nem még zabáltatni! Micsoda egy gusztustalan gennyzsák! – ezt már egy feltűnően stílusos, csinos, és kihívó kamasz melleit is bátran megmutatni kész ruhakölteményben pompázó hölgyemény közölte hányaveti módon, mire többi barátnője rászólt, hogy ezt azért talán mégsem kellene.
– Melinda! Légy szí fejezd be! Vagy kapni akarsz az ofőtől egy figyelmeztetőt?! Maradj csendben! – kérlelték többen is, mire a provokatív lány egyáltalán hajlandó volt nagy hollywoodi filmes sóhajok kíséretében elhallgatni. – O.K. Vettem az adást! De ez a gusztustalan pöfeteggomba az én asztalomhoz nem fog leülni, különben rögtön elmegyek! – okoskodott továbbra is.
Ahogy végigment az asztalok között úgy érezte „egyesek” olyasvalamiért hibáztatják, amihez semmi köze. Hiszen nem ő tehet róla, hogy ekkorára megnőtt, vagy hogy szereti a csokoládét és az édességeket! Nem tehet róla, hogy tizenkét évesen volt egy súlyos autó balesete, és majdnem meghalt. Talán mindenkinek könnyebb volt volna akkor. Akkor a szülei meglehet nem veszekednének, az osztálytársainak pedig nem kellene napjában többször is megszégyeníteniük, vagy éppen hivalkodóan szemétláda megjegyzéseket tenni testalkatára.
„Vajon mit fog szólni Kriszta, ha mellette fog vacsorázni? A legfontosabb, hogy mindig keveset egyen! Szigorúan madáradagokat! És semmi zabálás!” – igyekezett figyelmeztetni magát, amint Krisztáék kissé tömött, zsúfolt asztalához ért.
– Szia édesem! Gyerek csak Arthúr ülj csak le! – elbűvölő, mennyország-sugarú mindenség-mosoly, és hozzá gyöngyöző nevetés, melyben nem volt helye kigúnyolásnak, vagy egyéb fricskázásnak, mert őszinte szívből jött, ami már akkor is igen-igen nagy ritkaságnak számított.
A pufók srác óvatosan, csetlő-botló ügyetlenséggel megfűszerezve tétova lépteit megpróbált úgy helyét foglalni, hogy még véletlenül sem lépjen semelyik angyali szépség puha lábaira, vagy döntse fel az egymás mellé rakott szoros asztalokat. Végül még így is bőséges húsz percébe került, mire behúzott potrohos hassal leült.
– Annyira örülök, hogy itt ülsz közöttünk! Igaz csajok! – Krisztában éppen az volt a csodálatos, hogy talpraesett, temperamentumos karakánságát szinte senki sem merte volna kétségbe vonni. Persze leszámítva az arrogáns osztályfőnöknőt. –Mit kérsz szívem? Szedhetek?! – meglátva, hogy a pufók srác totálisan leégett a kánikulai tűző napban, és szemlátomást úgy fest, mint aki ott helyben majd összeesik a fáradtságtól, kinyújtotta hattyú kezecskéit, megfogta az evőeszközöket, és kedves gyöngédséggel máris szedett minden finomságból egy kevés adagot. Héjában sült burgonyából éppen csak pár szemet, míg két vastag bécsi szeletet is gusztusosan felvágta egy kis csalamádéval téve pikánssá a tányér gasztronómiai elrendezését. Ha az ember nem ismerte volna még azt gondolta, hogy Kriszta egy híres építészmérnök, vagy divattervező. Annyira gyönyörűen, precíz, mérnöki pontosságú vonalakkal komponálta meg az ételsort, mintha már évek óta ezt csinálta volna. Ő is kellemesen lebarnult, és rövidre vágott napsugárhajához fantasztikusan egzotikusan állt a sötét feketés, mini koktélruha, mint afféle kihívó, vagy éppen csak provokatív véleménynyilvánítás, hogy ezzel is a világból kiüldözhesse a folyamatosan megjegyzéseket bombázó, kellemetlenkedő osztályfőnököt.
– Te Krisz! Szerintem a mi barátunknak magas láza lehet! – vélekedett az egyik szintén csinos barátnő Anna. –Esetleg meg kellene mérni a lázát! – huncut vigyorgás volt a válasz, melybe a legjobb csajos barátnők is azonnal bekapcsolódtak.
Kriszta letette evőeszközeit, melyeket eddig főként a rántott és a sült húsok minél szakszerűbb, és mesteri felszeletelésére használt fel; aprócska kezecskéit óvatosan Róbert magas, tüzelő homlokához tette, és ebben a pillanatban árulkodó pillantása egyszerre fejezett ki mély részvétet, súlyos aggodalmat, de bimbózó szerelmet is, mert úgy elpirult, mint a megérett búcsúzó alkonyat, mely elszökik a horizont felé.
– Egy kis vizes borogatás rendbe hozza! Gyorsan adjatok vizet! – utasította barátnőit, akik egy emberként álltak melléje a bajban, és már adták is zsebkendőiket, és a hűsítő, friss vizet, mellyel borogatást készített, akár egy vérprofi szakápoló, és anyai türelemmel párszor megpróbálta felitatni a pufók srác homlokáról a veszettül tüzelő hőséget. Pár percig igy is beletelt, míg Róbert jobban lett.
Azonban most követezett az, amit a legtöbb ember csak úgy nevezne, hogy „tutujgatás, vagy egy óriáscsecsemő papiztatása” mert Kriszta nem volt rest, és aprócska, gusztusos falatokként kedveskedőn megetette Róbertet, akinek egyre veszettebbül dobogott ócska mosógépként a szíve. Életében nem érzett még ilyesmit! „Ha ez volna az őszinte szerelem, akkor nem akar felébredni soha többé ebből a babonázó, halhatatlan álomból!” – S most ténylegesen úgy érezte magát, akárcsak az élet császárai. Gyönyörű hölgyek társaságában a világ leggyönyörűbb hölgye eteti meg saját kézből. Mi kell még több?!
Ahogy Róbert és Kriszta egymásra néztek, mintha egy titkos belső, cinkos hang hallgatólagos szövetséget kovácsolt volna közöttük; szavak nélkül kommunikáltak, melyeket egyedül a saját szívük érett meg, és melybe a külvilágnak semmi beleszólása nem lehetett.
Róbert óvatosan igyekezett enni, és rágni, mert a torkosság, és a falánkság vétkébe – óhatatlanul is gyakorta hajlamos volt beleesni. Szeretett finomakat enni. Illetve ami a fogához valónak érzett.
– Drágám! Kérsz még? Várj egy kicsit! Megtörlöm a szád! – óvatosan fogott egy papírszalvétát, és megtörölte vele Róbert duzzadt, telt ajkait, melyek ebben a pillanatban sóvárogva kívánták a beteljesült szerelmes csókokat.
– Szerintem az lesz a legjobb Krisz, ha felkíséred a buszba, hogy egy kicsit kipihenhesse magát! – adott egy újabb tippet egy másik kebelbarátnő Bernie.
– Igazad van! – Kriszta határozottan Róbertet hóna alá nyúlt, és most csöppet sem számított, hogy jó három fejjel alacsonyabb nála. Valami titkos hatalom lélekerőt, és magabiztosságot adott neki hozzá, hogy segítsen amiben csak tud.
– Hova, hova kisasszony?! – kezdett gusztustalan kellemetlenkedésbe az osztályfőnöknő.
– Tanárnő! Arthúr nem jól érzi magát! Szerintem enyhe napszúrást kapott! Szeretném felkísérni a buszba! – Kriszta azzal meg se várta, hogy az igencsak meghökkent osztályfőnök vajon beleegyezik-e ebbe a kis magánszámba, vagy nem máris támogatva, apró lépésekkel megindult a pufók sráccal a halászcsárda kijáratához, ahol nem messze parkolt a busz, amiben még mindig ott ült a sofőr.
– Édesem! Ne foglalkozz soha a gonosz emberekkel! Ők nem érdemelnek meg téged! Te különleges, és fantasztikus ember vagy!
Istenem! Mennyire fantasztikus érzés volt ezt hallani egy olyasvalakitől, akibe már első gimnazistaként valósággal belehabarodott az ember, és akinek minden ujjára újabb és újabb hitvány kérők jelentkeztek, hogy birtokolhassák. S ráadásul annyira dallamos, és búgó, mégis határozott hangon mondta, mintha ténylegesen egy olyan tündérmesében volnának, ahol jelesül bármi megtörténhet.
Kriszta bekopogtatott a busz harmonika ajtaján, ahol a sofőr igencsak meglepődött:
– Na? Mi a baj kis anyám? Gáz van?!
– Úgy is mondhatjuk! Legyen szíves és nyissa ki az ajtót, mert az úriember rosszul érzi magát, és kicsit le szeretne ülni az ülésbe!
A sofőr lajhár-lustasággal megmozgatta elmacskásodásnak indult csontjait, majd segített Róbertet a hátsó ülések egyikére ültetni, majd visszatért a vezetőfülkébe.
– Nem lesz semmi baj! Hallod, amit mondok drágám?! – megfogta szőrös kezeit. Előbb simogatta, majd a szívére tette. – Emlékszel még, amikor először találkoztunk…? Október volt egy ostoba osztálytabló fotózás alkalmával. Bevallom akkor én is rossz passzban voltam, mert idegen voltam az osztályban, és a messziről jött embert mindig bizalmatlanul fogadják mindenütt. De te olyan más voltál… azonnal felajánlottad a csokidat, és meg is kínáltál a gumimacijaidból! Olyan édes voltál! Sosem gondoltam, hogy vannak még igazi lovagok ebben az ocsmány világban is, de te kellemesen rácáfoltál erre! Ahogy a hónapok teltek rádöbbentem, hogy… melletted olyasvalaki lehetek, aki mindig szerettem volna lenni, mert önmagamat adhatom, anélkül, hogy bárkinek is megjátszanám magamat! – most melléje ült, és kíváncsi, érdeklődő izgatottsággal figyelte Róbert mély, egyenletes hortyogását.
Aprócska kezecskéivel óvatosan megsimogatta pufók, meggyötört arcát, mely annyira kristálytisztán képes volt közvetíteni neki a szomorú gyerekkorát és a múltat, hogy úgy érezhette időutazó, aki képes rést ütni az idők folyamatosan bolyongó, bizonytalan szövetén. Közelebb hajolt vigyázva, hogy fekete koktélruhája a kelleténél kevésbé húzódjon fel. Szőlőzsír és rúzsos ajkait rátette Róbert pufók szájára és azonnal hatalmába kerítette érzékeinek, és ösztöneinek titkos, hűséges varázslata. Úgy csókolta meg ezt a sokat szenvedett, és szemétkedéseket, gyilkos tréfákat tűrni kénytelen, imádni való, és vicces fiatalembert, mint aki szíve mélyén érzi, és tudja, hogy közük van egymáshoz, hiszen dobbanó szíveiket sohasem szabad elárulni, vagy hazudni érzelmeiknek. Amikor Róbert az este felébredt csak akkor vette észre, hogy nagy titokban Kriszta besurrant a fiúk bungalójába, amint visszaérkeztek Harkányba, és befeküdt mellé az ágyba, mintha egy angyal lenne…

Szólj hozzá!