Határnyitás

Összes megtekintés: 46 

1989 szeptemberét írtuk. Az egy lázas időszak volt. Újra forradalmak szelei zúgtak Európa szerte.
Akkor már a Keleti pályaudvaron voltam forgalmi állomásfőnök-helyettes. Irodám ablaka a Kerepesi útra nézett. Még a nyár melegét idéző késő délután volt. A várótermekben, a peronokon és a környező járdákon tengernyi keletnémet táborozott sorsuk jobbra fordulásában reménykedve.
Az ablakom alatt egy fiatal házaspár telepedett le apró, féléves forma babával. Nem voltak hangosak, csendben várakoztak, csak néha-néha váltottak pár szót.
Az asztalomnál ültem épp, talán telefonáltam de már pontosan nem emlékszem. Egyszer csak felsírt a gyermek. Próbálták csitítgatni, mindhiába. Önkéntelenül is odamentem az ablakhoz és láttam, hogy a járdán igyekeznek a csöppséget tisztába tenni. Behívtam őket és ott, valamivel jobb körülmények között fejezhették be a dolgot. Közben a rádióból halk háttérműsor szólt. Megkínáltam kávéval és üdítővel őket, mialatt angolul váltottunk pár szót.
És ekkor mondták be a rádióban, hogy éjféltől szabad az út az NSZK felé. Persze a vendégeim nem értettek magyarul, ezért hát lefordítottam nekik a nagy hírt. Először azt hitték tréfálok, majd mikor a nyitott ablakon át behallatszott a tömeg üdvrivalgása, nekik is leesett a tantusz. Önfeledten egymást ölelgették boldogan, utána engem akartak a vállukra venni.
Akkora örömöt én még nem láttam addig soha egy embernek a szemében sem…

“Határnyitás” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Imre!
    Megkönnyeztem. Egyszerű, szép szavakkal leírt emberségesség és a történelem nagy pillanata, ami akkor és ott a napi élet része volt.
    Szeretettel gratulálok, nagyon tetszett az írásod!
    Szeretettel:
    Kata

Szólj hozzá!