Őrségváltás

Összes megtekintés: 362 

Az El Daein-i katonai bázis szürke, homoklepte épületei fölött fátyolszerű felhők fodrozódtak, ám a napfény, ami áthatolt rajtuk, a létesítmény vasbeton falain kívül rekedt.
Jack még vetett egy utolsó pillantást a távolban magasodó őrtorony felé, mielőtt a zsilipes ajtó bezáródott mögöttük. A kopár hangár plafonjáról levilágló hideg fényben minden élettelennek és komornak tűnt. A védelmi berendezés és a fejük feletti izzók búgó morajlásában fojtó magány telepedett rá.
Jól ismerte az érzést, ami elfogta minden egyes alkalommal, amikor őt osztották be a szállítmány előkészítéséhez. A terület, ahova a bázist építették kietlen, sivatagos vidék volt, de ez a tábor legszélén helyet kapó zárt hangár minden más épületnél zordabbul festett.
− Mit akartál mondani, Jack? – fordult hozzá Iris, miután áthaladtak az utolsó ellenőrzőponton a védett részleg előtt.
Jack Irist nézte, ahogy oldalra állva kotorászni kezd a táskájában. Néhány fényes, rézvörös tincs a szeme elé hullott, éles kontrasztot alkotva az őket körülvevő szürkeséggel. A nő észrevette, hogy figyelik, ezért kérdő tekintettel ismét felé fordult.
− Én csak − kezdte szemlesütve Jack − azon gondolkodtam, mik a terveid a leszerelést követően. Még két hét, aztán hazamegyünk. Gondolkodtál rajta, hol akarsz letelepedni?
Iris egy másodpercig homlokráncolva nézte őt, aztán kibukott belőle a nevetés. Hangja csilingelve visszhangzott a magas falak között.
− Leszerelés? Letelepedés? Jack Hollister, te tényleg olyan régimódi vagy, ahogy sejtettem! – nevetett tovább, majd elgondolkodva folytatta: − A sereg az életem, sosem érdekelt más. Ha vége lesz a küldetésnek, akkor keresek egy magáncéget, ahova jó pénzért felvesznek biztonsági főnöknek. Ennyi plecsni után muszáj nekik! Erre voltál kíváncsi?
Jack szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. Vajon ez lenne a megfelelő pillanat? A jó időzítés nem tartozott az erényei közé. Mi több, kifejezetten ügyetlenül intézte az Irisszel való kapcsolatának alakulását. Kapcsolat? Az lenne?
Maga elé vette a táskáját, ám amikor a keze megakadt valamiben, hirtelen megmerevedett. Nem, még nem tudja megtenni. Látta, hogy Iris félszemmel figyeli, nem sejtve mire készül.
− Szerinted mi… − szólalt meg újra Jack, és érezte, hogy kiszáradt a torka. – Talán folytathatnánk ezt, ami kialakult köztünk. Úgy értem, nem szükségszerű mindent lezárni azzal, hogy hazamegyünk. Lehetnénk…
− Várj! – kiáltott fel hirtelen Iris, belefojtva a szót a másikba. – Nem ellenőriztem a mai rakományt.
− Ráér utána, nem? Azok a teherautók megvárnak, Iris.
− Tudod, mi a szabály – felelt fejcsóválva a nő. – És ha most bemegyek a zárt részlegbe, este nyolcig senki sem fog ránézni a szállítmányra, hogy rendben van-e. Ha valami történik, engem vesznek elő miatta. Muszáj kimennem.
− Veled menjek?
− Ne! – intette le határozottan Iris, de nem nézett a férfi szemébe. – Bent találkozunk. Ne kezdd el a műveletet, amíg vissza nem érek. És Jack, figyelj a távolságra!
Jack megadón bólogatott, miközben próbálta elkapni a másik pillantását, de úgy tűnt, Iris eltökélt szándéka, hogy távozása előtt már nem mond többet, még a szemével se. Pedig Jack érezte, hogy zavarban van. Talán a saját érzéseitől jött zavarba, gondolta, bár ez inkább csak egy hiú ábránd volt a részéről.
Iris távozása után Jack végre megtalálta, amit keresett. A plasztik belépőkártya a legmagasabb jogosultságot biztosította a tábor területén. Elhúzta a leolvasó előtt, és belépett a folyosóra. Tekintete a két oldalt fenyegető sorfalként húzódó acélketrecekre tévedt, és nyugtalanság lett úrrá rajta. Eltöprengett, vajon mi lesz a sorsuk. A ketrecek mögött félhomályba húzódó sziluettek egyszeriben felé mozdultak, amint észrevették. Habár emberségük elveszett, a tudatuk valamilyen formában megmaradt.
Vajon hová viszik őket a begyűjtés után? Nekik, a katonáknak soha nem mondanak semmit, csak amennyit elengedhetetlenül szükséges tudniuk a küldetés végrehajtásához.
Jack a folyosó egyik végébe tolt nagy fémláda felé pillantott. Abba dobálták bele a begyűjtötteknél talált személyes tárgyakat. Régi leveleket, kulcsot, megkopott pénztárcát, jelentésüket vesztett iratokat és fényképeket. Hogy hova kerülnek a szállítást követően, Jack nem tudta. Az ő dolga a vadászat volt és időnként a szállítmányok intézése. Iris, a csapat vezetője pedig gondoskodott a maximális hatékonyságról. Sosem hibázott.
Jack éppen ezt szerette benne. Meg igazából minden mást is: szeme kékjének csillogását, az apró forradásokat a karján, amiket egy korábbi vadászat alatt szerzett, a nyaka ívét, azt, hogy minden helyzetben energikus és összeszedett tudott maradni. És persze a haját. Az a vörös szín tartotta Jackben a lelket, amikor hosszú órákat töltött kialvatlanul, őrizve ezeket az elmét pusztító, sötét ketreceket. A legjobb dolog, ami csak történhetett vele, hogy megismerte Irist.
Jack arcán széles mosoly terült szét. Eldöntötte, hogy nem vár tovább. Éppen eleget tétovázott, ki tudja, mennyi idejük van még hátra? Amint Iris visszaér a teherautóktól, beszélni fog vele.
Miközben tervének apró filmkockáit összeillesztette, és elképzelte a jövőt, Jack szórakozottan becsukta maga mögött az ajtót, hogy ellenőrző sétára induljon a folyosón. A kelleténél azonban sokkal tovább, és kissé túl mélyen merengett el a gondolataiban. Begyakorlott mozdulattal vágta zsebre a kártyát, de ahogy figyelme elkalandozott, nem vette észre, hogy túlságosan is közel lépett az egyik ketrechez.
A háttérben lapuló alak gyorsan mozdult. Mintha csak erre várt volna, hogy fogvatartója hibázzon. A másodperc tört része alatt ott termett a rács túloldalán, és elkapta Jack nyakát. Ő próbált kiszabadulni a szorításból, újra és újra a fegyveréhez kapott, de úrrá lett rajta a pánik, és a pisztoly végül a földre esett. A többi ketrec felől is mozgolódás hallatszódott, ahogy egyre többen léptek ki a homályból, és követték halott tekintetükkel a jelenetet.
Jack érezte, ahogy a nyakát szorongató ujjak még erősebben préselik össze az izmait, elzárva a levegő útját. Véreres szemmel kapálózott és hörgött, de nem talált fogást a másikon. A ketrecben álló alak szikár, erős férfi lehetett egykor, sebhelyekkel tarkított beesett arca most vicsorgásba torzult. Jack utoljára felpillantott a kráterszerű, sötét szemekre, amikben a könyörület szikrája sem csillant meg.
Már percek óta nem lélegzett, de a fogoly még mindig a nyakát szorongatta. Majd éles fogaival felhasította a torkát, és a rács elé hajította a testet.

Iris sápadt arccal, hangosan zihálva rontott be az elzárt részleg folyosójára. A ketrecek mögül izgatott őrjöngés, sivítás és morgás szűrődött ki, ő azonban minden figyelmét a tőle néhány méterre fekvő férfira összpontosította. Úgy festett, mint egy vér áztatta rongykupac, Iris gyomra felkavarodott a látványtól.
− Jack! – Közelebb araszolt, egyik kezét a fegyvere markolatára szorította, szívverésének lüktetése a fülében dobolt.
Kényszerítette magát, hogy lassú, hangtalan lépésekkel szelje át a köztük lévő távolságot, és ne rohanjon azonnal az élettelen test mellé. Pedig legszívesebben így tett volna. A hideg padlóra térdelve magához ölelte volna Jacket, még utoljára. Irist keserű könnyek fojtogatták, de nem engedhette meg magának, hogy hibázzon.
Mire odaért hozzá, valami megváltozott. Jack halott volt, de a folyamat elkezdődött, az átváltozást nem lehetett visszafordítani. Hiszen az a dög megharapta. Iris dühösen a ketrec mélyére pillantott, majd vissza egykori társára. Felé nyúlt, de rögtön vissza is húzta a kezét.
Jack Hollister már nem volt önmaga. Teste először rángatózni kezdett, majd a kitekeredett pózból, amiben az imént feküdt, ülőhelyzetbe húzta magát. Annak ellenére, hogy a nyakából még mindig patakokban folyt a vér, üres, fekete szemét egyenesen Irisre szegezte.
A nő nyelt egy nagyot, szája elé kapta a kezét. Számtalan alkalommal vett már részt begyűjtésen, látott már mindent. Mindezidáig így gondolta. De most a társa vált olyanná. És ő semmit sem tehetett érte.
Kellett néhány perc, hogy a lény, amivé Jack vált, összeszedje magát. Végtagjai remegni kezdtek, a fejét pedig mintha a zavaros gondolatok miatt kapkodná ide-oda. Persze Iris jól tudta, hogy semmiféle gondolatai nem lehetnek az ilyen lényeknek. Már nem emberek.
Nem hezitált tovább. Amikor látta, hogy a másik teste abbahagyta a remegést, és felmérte a környezetét, Iris belelőtt két altatólövedéket, majd rádión kiszólt a többieknek. Két férfi érkezett, és oldalánál fogva felemelték Jacket, hogy az egyik üresen álló ketrecbe vessék. Ahogy elvonszolták, Iris szeme megakadt valamin a földön. Bizonyára Jack táskájából eshetett ki.
Az apró, sötétkék dobozka láttán ajka enyhén megremegett. Lehajolt érte, és óvatos mozdulattal kinyitotta a dobozt. Egy gyűrű. Egy jegygyűrű.
Iris felsóhajtott, a torkát kaparta valami, és hirtelen olyan gondolatok töltötték meg a fejét, amelyek létezéséről sem tudott még néhány perccel ezelőtt.
Néhány pillanat alatt azonban sikerült visszarendeznie szétesett elméjét, befoltozni a réseket a pajzson, és lelke egy hátsó zugába száműzni minden szentimentális képet. Jack képét is. Egyenes léptekkel a ketrecek melletti vasládához lépett, és egy határozott mozdulattal belehajította az ékszeresdobozt.

“Őrségváltás” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Lilla!
    Ez tetszik, nagyon tetszik! Sejtelmesen írtad, nem ragoztad túl a körülményeket, ami kell, az kiderült szép sorjában, ami meg nem fontos, az a fantáziánkra van bízva. De nagyon jó volt a végigvezetésed, és a végén a csattanó is ütött. Nagyon tetszett!
    Szeretettel gratulálok:
    Kata

Szólj hozzá!