Az örök csend otthonában

Összes megtekintés: 44 

November második napján, halottjainkra emlékezünk. Ahogy öregszem, egyre mélyebben marja lelkemet a fájdalom utánuk. Csak egyetlen egyszer újra láthatnám őket, akiket nagyon szerettem. Szomorúságom kiült az arcomra is, s befelé hulltak könnyeim. Tudom, hogy ez is csak olyan nap, mint a többi. De amióta az eszemet tudom, mindig kimentünk a temetőbe. Sajnos elég korán megtudtam, mi az a halottak napja. Apai nagyapám 1978-ban, anyai nagyapám 1986-ban ment el örökre. Aztán szép sorjában a nagybácsik és nagynénik. Aztán később barátaim, s munkatársaim is. Ő értük mindig „gyújtok” egy ledes gyertyát, amelyet az íróasztalomra teszek. Amíg nagy volt a családom, egy héttel előtte, ha esett, ha fújt, anya megcsinálta a csokrokat. Emlékszem, gyakran hó és jeges eső esett, kint a teraszon szorgosan kötötte a virágokat, fenyőággal és venccsel díszítette őket, amelyeket a gazdag, s gyönyörű udvar „adott”. Aztán kivitték mamával a temetőbe, amely sokszor egy délelőttjébe került, mire minden sírra rátették a virágokat. Mi már csak gyertyát gyújtani /Hosszúhetényben mindig az volt a szokás/mindenszentekkor mentünk ki a temetőbe. Két órát eltöltöttünk gyertyagyújtással, mikor már kezdett sötétedni, akkor a csillagok, s a gyertya fényei beragyogták a temetőt. Ezt szerettem én, ezt az örök fényáradatot.
Eszembe jutott egy barátom igaz verse, amelynek a lényegét egy életre megjegyeztem. “Ahol a házad, ott lesz temetőd.” Igazán most ért el a fájdalom, hogy nem tudok odaállni nagyapáim sírjához, s nem érinthetem hideg sírköveiket. Amíg szülőfalumban éltem, addig éreztem ennek a napnak a meghittségét, s az elcsendesedését. Mikor megérkeztem az örök csend otthonába, s a motorommal odaálltam nagyapám sírjához, mellette ott van apám nyughelye is. Gondolataim feléjük szállt, miközben susogtak a őszi nyárfák. Színes faleveleiket táncoltatta a szél. Mécsesek égtek a sírokon, s a csillagok sokasodni kezdtek az égbolton, a szőke, göndör hajú hold csillagjaival együtt beragyogták a temetőkertet.
Szerettem ezt a látványt, mely a fél életemet végigkísérte halottak napján.
2020. nov. 03

“Az örök csend otthonában” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Heni!
    Nagyon szép emlékeket írtál le, nagyon fáj, hogy nem lehetettünk a síroknál, engem is nagyon elszomorított. Bízzunk benne, hogy hamarosan elmúllik a járvány és ott álunk a szeretteink sírjánál, hatalmas csokor virággal és gyertyával.
    Szeretettel Rózsa🌹🌷💐

  2. Heni, ismerős érzéseket ébresztett bennem írásod. Mi sem tudunk mindenkihez ellátogatni, ezért a keresztnél imádkozunk értük és gyertyát gyújtunk. Rossz ilyenkor átélni, hogy szeretteink közül egyre kevesebben maradnak köröttünk!

  3. Kedves Henriett! Mi is elköltöztünk, és ebben az évben nem mentünk haza szülőfalumba a sírokhoz. Jelenlegi lakóhelyemen kisétáltunk este a temetőbe. Az embert az elmúlás érinti meg ilyenkor, átvillan az agyán, mi is ide kerülünk. Ha nem is feltétlenül ebbe a temetőbe, de életünk vége hasonló. Én szeretem a mindszenti virágot is, sokan halott virágnak mondják, nem kedvelik. Ez is az ősz egyik virága, és a késő őszhöz hozzátartozik az elmúlás… Nem merem ide másolni az Emberek együttes Tábortűz c. dalát, de nekem valahogy az adja vissza igazán ezeket az érzéseket. Meleg szívvel ajánlom meghallgatni. Szeretettel olvastalak: Éva⭐️🌟✨⭐️🌟✨

  4. A halottak napjára igazából az élőknek van szükségük. Szép szokás, hogy legyen egy nap, amikor azok is kimennek a temetőbe, akik egyébként nem szoktak, vagy gyertyát, mécsest gyújtanak az emlékükre. Sohase szerettem a temetőt, most meg mióta az én drága szüleim is oda kerültek még inkább nem, de én is gondozom és ápolom a sírt, mert, ha már van, akkor gondozni kell. Ez már nem értük, hanem értünk van, a mi lelkiismeretünk megnyugtatására. A szüleim valójában bennem élnek és naponta gondolok rájuk, mert akit igazán szerettünk, azt sohasem feledjük.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!