Sodródó emlékek

Összes megtekintés: 100 

Elmúlt már halottak napja, a megfeketedett virágokat leszedik a sírokról. Furcsa hangulata van az ősznek, ilyenkor télváró időszakban. Hajlamossá teszi az embert, hogy belemerüljön az emlékek folyójába…
Visszaemlékezve gyermekkorom helyszínére, az utcára, hol felnőttem, számba vettem a házakat a minap magamban, és az egykor bennük élő embereket, kiket mind olyan jól ismertem. A település képe mára némileg átalakult – új házak épületek az üres telkeken, másokat lebontottak -, az én emlékezetemben azonban ma is úgy él, mint ötven évvel ezelőtt.

Házunk a ma M50-esnek mondott autóút mellett állt. Apró, tipikus parasztház volt, mely megbújt egy ezüstlevelű olajfa árnyékában, mit annyira szerettem. Nyári időben a nyitott ablakon a fűszeres illatot a szobába sodorta a szél… Az autóúton túl gyermekszemmel nézve hatalmas zöld mező terült el. Nekünk ez a hely jelentette a végtelen szabadságot.
Lehunyt szemekkel magamban számolom azt a harmincnégy házat, mely az utcát alkotta, ahol felnőttem. Mindegyik külön-külön emlékembe karcolódott, mint ahogyan a benne élő emberek alakja is. És lehet, hogy az évek arcuk vonásait már összemosta, de egyes hanglejtésükre, mozdulatukra hűen emlékezem. A mi házunk valahol ennek a házsornak közepén állt, talán ez lehetett az oka, bármi történt az úton, a bajbajutottak hozzánk tértek be segítségért.

Egy ködös, őszi hajnalon kiabálásra ébredtünk. Kapunk sosem volt zárva. Dörömböltek a konyhaajtón. Apám akkor már ott készülődött a vonathoz, mi a szobában aludtunk. Álmos, és kissé zaklatott arccal nyitott ajtót, nem jó emlékei voltak az éjszakai látogatókkal kapcsolatban. A lámpa fénye ijedt férfi arcára vetült, ki egy nagy darab másikat támogatott. Ez utóbbit ismertük jól, az utcánkban lakott a legszélső házban. Iszákos ember hírében állt, sokszor verte fel éjszaka a falut gajdolásával, mikor hazafelé dülöngélt a kocsmából. Most azonban komoly baja esett, valamilyen módon az úttestre keveredett, ahol fejjel nekiment egy lovaskocsinak. Ferkó – mert így hívták –, nem akart kórházba menni, ott fújtatott konyhánkban, fejéből ömlött a vér, felverte az egész házat. Apám elszaladt biciklivel az orvosért, ki nálunk varrta össze a nagy darab ember fejét. Kemény volt az, mint a beton. Rengeteg vért veszített… Hogy miért nem vitték haza, nem tudom, de reggelig egy karosszékben szunyókált, míg a lovaskocsi gazdája azon siránkozott, meg ne haljanak…, ugyanis Ferenc hatalmas fejével a lóval ütközött össze a sötétben, és az is egyik ájulásból a másikba esett odakint. Reggel, mintha mi sem történt volna, fölpattant székéből:
– Na, akkor megyek, megetetem a tehenet!…- mondta, mint aki otthon feküdt egész éjjel az ágyában. Apám – mert odahaza maradt aznap – jót nevetett, és még napokkal később is a „betonfejű Ferkót” emlegette, megütközve óriási erején. A férfi ugyanis, miután megtudta mi történt vele az éjjel, visszaállította az útra a lovaskocsit, befogva elé a szerencsésen életre kelt négylábút. Szinte karjaiban vitte ki a vézna károsultat, és küldte, menjen haza, ne álljon ott fölötte, megmarad. Majd térült-fordult, és még aznap három zsák krumplit hozott nekünk. Egész télire el lettünk látva. Ilyen erejű embereket nevelt a vidék, a paraszti élet.

Sodródik tovább az emlékfolyam, s a következő, mi eszembe jut, hogy abban az időben a legtöbb porta előtt kispad állt. Hétvégeken, csillagos este itt ült a fél utca. Összegyűlt a szomszédság, és kibeszélték az éppen aktuális szerelmi ügyeket, frissen hallott pletykákat, felemlegették az akkortájt elhunyttal kapcsolatos eseteket. Én politizálni sosem hallottam őket… Szinte fülemben cseng nevetésük… Mi gyerekek, az árokparton ültünk, hegyező fülekkel hallgatva a felnőtteket. A langyos esti szél idáig sodorta az Aranyfürt vendéglőben éneklő Szécsi Palika bársonyos hangját:
„Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én…”

A kispad, melyhez oly sok emlékem fűződik…. Az első, és leghangosabb, hogy beszorult fejem a pad és a kapu közé. Mit akartam ott csinálni, nem tudom, de az apró résen bedugtam kobakomat, azután csak arra emlékszem, hogy ordítok, mint az a bizonyos féreg, mert nem tudtam visszahúzni…
Hiába a gyerek a leglehetetlenebb dolgokat akarja megpróbálni. Sokszor üldögéltem házunk előtt, míg testvérem iskolában volt, s ha láttam, hogy valamelyik idős szomszédunk is kiül, mellécsapódtam.
Kati néni néhány héttel korábban költözött fiához, újnak számított, szerettem vele beszélgetni. Igazi, komoly eszmecseréket folytattunk, már amilyent egy négy éves gyermek és egy kilencven év körüli felnőtt tud. Nagyon tetszett a csuklóján csillogó fényes, vastag, karkötőszerű fémpánt.
– Mi ez? – kérdeztem tőle egyik alkalommal.
– Mágneses pánt.
– Mire jó az?
– Tudod, fájnak a lábaim, karjaim…, de majd megtapasztalod te is, ha öreg leszel.
– És akkor majd kölcsönadod nekem a karkötődet? – csillant fel a szemem.
– Meglehet …- mosolygott a néni az orra alatt.
Akkortájt kezdhettem el az iskolát, mikor ő végleg elment, de hogy eszembe jutott, így egy pillanatra köztünk lehetett, talán azért, mert most lenne itt az ideje, nekem is jól jönne a fájós derekam miatt egy hasonló karkötő…

Az emlékek olyanok, mint a folyó hátán hánykolódó apró falevelek. Bennünk élnek, s néha a legváratlanabb pillanatokban bukkannak elő onnan. Egyszer talán mi is így fogunk eszébe jutni valakinek….

“Sodródó emlékek” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Barátaim! Szeretettel láttalak Benneteket nálam, örülök, hogy megismerhettétek életem egy parányi szeletkéjét. Szeretettel: Éva🌊🌊🌊🌊🔥🔥🔥🌪🌪🌪🌫🌫🌫

  2. Kedves Éva!
    De jól tettem, hogy betértem hozzád. Nagyon tetszett a visszaemlékezésed. Szinte végig borzongtam, míg olvastam. Mívesen fogalmazol, finom, jó lélekre vall az írásod. Szeretettel gratulálok hozzá! Melinda

  3. Drága Éva!
    Olyan szépen és egyszerűen meséled a gyerekkori emlékeidet,amik idonkent
    visszatérnek.
    Élmény számomra ,mert sok mindent meg tudok a falu igazi életéből!
    Sok szeretettel olvastam kis novelládat…Babu💞💞💞

  4. Kedves Évi!

    Elnézést, hogy csak most tévelyegtem erre, lassan már azárt kezdek elidazodni.
    Nagyon tetszett ez az írásod is, néha az emlékek álmatlam éjszakánként előjönnek, nagyon jól írtad meg.
    Szeretettel,
    Magdi🌻🥀

  5. Kedves Éva!

    Ezen az új honlapon egyszerűen nem találom meg a nevek alatt az írásokat, illetve, van, hogy rábukkanok a versre, vagy a novellára, de hogy mindkettőt észrevegyem az a legritkább. Inkább a beküldött írások mentén keresem a személyeket és a hozzájuk tartozó alkotásokat külön-külön és hogy ezt mennyire jól teszem, bizonyítja ez az írásod is, amit így megleltem és nagy tetszéssel és elismeréssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🌷

  6. Kedves Éva!
    Pár napja, éjjel nem jött álom a szememre, gondolatban én is házról-házra jártam. Felidéztem az utcánk hajdanvolt lakóit.
    Jó volt olvasni írásodat, néha jól esik emlékezni.
    Szeretettel: Kata🌻🌝

Szólj hozzá!