Kerekdeden szép a világ

Hajdanvolt gyermekkoromban drága nagymamáim jóvoltából sok-sok finom étket ismerhettem és ízlelhettem meg. Mindkét mamám ügyesen sütött-főzött a konyhában. Családtagjaik sohasem éltek panasszal a főztjük ellen, valószínűleg ezért is főztek olyan ízesen és olyan jól.
De hát sajnos az alma, illetve az „alma almácskája” nagyon messze esett a fájától. Túl messze. Talán azért is, mivel én voltam a legkisebb unoka, a kis kedvenc, akit mindenki kényeztetett. Engem bizony egyáltalán nem érdekelt, hogy hogyan készül az étel, csak az számított, hogy sok legyen belőle. A konyhában csak enni szerettem és nem a tűzhely körül sündörögni. Meg is látszott rajtam mindig a jó étvágyam. Az iskolában körbe-körbe kergettek az udvaron és azt énekelték a fiú osztálytársaim, hogy „digi-dagi daganat, kergeti a fiúkat”. Sokszor mentem haza sírva, hogy én ezt már nem bírom tovább. De azért kevesebbet mégsem ettem. Sőt, annál többet, mert az evéssel kárpótoltam magam az elszenvedett sérelmekért. Kedvenc ételeim közé tartoztak az egyszerű palóc ételek, a krumpli laska, a szilvás gombóc, a krumpli ganca, más néven a bukta. A jó édes, ahogy mifelénk hívták ”csinált tej” közérthetőbb nevén a sodó és a madártej még nagyobb kedvencem volt. Érdekes módon a tükörben sosem láttam magam kövérnek, pedig nagyon sokszor néztem magam benne. Kamasz koromban vagy ettem, vagy a tükörben szemlélgettem kerekded arcomat, melyet mindannyiszor nagyon szépnek találtam. Hamar megjelentek rajtam a tinédzserkori pattanások, sokszor elmérgesedtek a zsíros és nem éppen diétás ételektől. De én ezzel mit sem törődtem, továbbra is a tükörbe voltam belebújva és közben a jobbnál jobb süteményeket habzsoltam. Nővérem 12 éves volt, amikor megsütötte az első palacsintáját, én pedig első voltam annak elfogyasztásában.
Egyszer nagyon régen, még kisiskolás koromban volt egy felejthetetlen nyári reggelem. A szünidőben édesanyánk tízóraira virslit készített nekünk. Aznap korán elment dolgozni, amikor mi elkezdtünk a testvéremmel falatozni, már nem volt otthon. Nekem bizony kevésnek bizonyult a kiporciózott egy pár virsli, így kértem a testvéremet, hogy adjon már az övéből még egy picikét. Azt válaszolta, hogy egyformán kaptunk ezért nem ad. De én sem adtam ám fel, amikor véletlenül máshová pillantott és nem a tányérjára, akkor elcsentem tőle egy darabot. No, neki sem kellett több, repült a kezéből az ötágú villa egyenesen a bal felkaromba. Még jó hogy nem a szemembe! A nyomát azóta is magamon viselem. Megérdemelten. Ezután picit visszafogtam magam a torkosságban, de azért nem nagyon. Emlékszem, hogy egyszer az iskolába menet a közeli ABC-ben kakaós csigát vásároltam – mindennap azt vettem tízóraira fél liter kakaóval megtoldva – de már nagyon kellett sietni a helyi járati buszhoz, hogy el ne késsem az iskolából, így a boltban felejtettem az iskolatáskámat. A reggeli nálam volt, s az volt a lényeg. Az iskolában vettem észre, hogy nincs nálam a táska. Na, uzsgyi vissza, hol gyalogosan, hol futva tettem meg az egy kilométeres utat, már amennyire akkoriban én tudtam szaladni. A suliból természetesen jól elkéstem. Utána már hamarabb indultam a buszhoz, hogy legyen időm megvenni az „agyserkentő” reggeli betevőt.
Nem volt olyan étel, amit ne szerettem volna. Illetve igen: az pedig a leves, mégpedig a húsleves cérnametélttel. Világgá tudtak volna kergetni vele. Lehet, hogy ezért került sor az életemben saját specialitásom, a gyufaleves elkészítésére? Valószínűleg igen. Megosztom veletek a receptjét. Vegyél egy kilónyi karajcsontot, tedd fel főni jó nagy fazék hideg vízben, szépen szedd le a habját, majd ízesítsd be minden belevalóval, és amikor már majdnem teljesen kész, suhints bele egy doboz gyufát, ami a gáztűzhely fedeléről egészen véletlenül pontosan belepottyan. Hát azt az érzést soha nem felejtem el! És ez a leves a vasárnapi ebédhez készült négyfős családom számára. Megkóstolva – még a gyufás skatulya beleesése előtt – igen finomnak találtam a leves ízét. Utána már nem kóstoltam meg, hamarjában a szomszédban lévő lakatlan ház kertjében landolt. Gyorsan elővettem egy „zacskós” levest, száz szerencsém, hogy volt otthon, és déli fél egy óra magasságában elkezdtem főzni az aranysárga újházi tyúkhúslevest.
A párom ebből a „kis incidensből” semmit sem vett észre, csak a gyermekeim kuncogtak az orruk alatt, amikor elköltöttük a vasárnapi ebédet. Azóta is jókat mosolygunk, amikor – szigorú titoktartást fogadva – lányaimmal felemlegetjük a gyufaleves történetét.