A hídon

Ahogy kilépett a kapun, olyan erővel vágta mellbe a szél, hogy a lélegzete is elakadt. Sötétedett. Erősen lehűlt a levegő, összébb kapta magán a kabátot.
A híd közepén járt, mikor eleredt az eső. Sietni kezdett. Mintha lépteket hallott volna maga mögött. Női cipők kopogását, amelyek úgy gyorsultak, ahogyan ő szaporázta a lépteit.
– Állj már meg! Nem veszed észre, hogy nem tudsz lerázni? – hallotta a furcsán ismerős hangot.
– Nem ismersz rám?
Megállt. Épp egy lámpa alatt. Szinte világos volt. Lentről a folyó, a lába alól a nedves járda visszaverték a fényt.
Hátranézett, de nem látott senkit.
– Nem veszed észre, hogy én te vagyok?
– Te én? Vagyis én te? És mit akarsz tőlem?
A hang kissé gúnyosan felelt:
– Pontosítsunk! Te mit akarsz magadtól?
A nő nekidőlt a híd korlátjának. Még jó, hogy nem járt arra senki, különben azt hitték volna, hogy eszement vagy öngyilkosjelölt.
A hang kíméletlenül folytatta:
– A kétségeid vagyok. Az örökös félelmeid. Az éjszakai álmaidban feltörő sérelmek, amiket okoztál, és amiket neked okoztak. A korai árvaságod, a meg nem oldott matekpélda, az elfelejtett verssor a színpadon. A barátaid, akik elmaradtak, mert már régóta a leveleikre sem válaszoltál. Az elhagyott szeretők, és akik téged hagytak el.
A korlátba kapaszkodó nő itt halványan elmosolyodott. Szeretők…szerelem… A hátgerincén végigfutott egy csöppnyi melegség, egy parányi áramütés.
– Lehettél volna jobb feleség is, jobb anya.
Az utolsó szavakra felkapta a fejét:
– Ne! A gyerekeimben ne bánts !- kiáltotta a hang felé.
– És a meg nem írt versek? Azok nem fájnak? A több mint harmincéves hallgatás? Hogy már nem lehet, ami egykor lehetett volna? Ami lehettél volna? Hogy letelik lassan az idő…
Azon vette észre magát, hogy bőrig ázott, hogy didergett. Lenézett a lomha, nagy folyóra, csábította a csöndes sötétsége, a nyugalma. Milyen egyszerű is volna, mint a műtét előtti altatás. Csak annyi, mintha elfújnák a gyertyát…
Felemelte a fejét, a híd túloldalán meglátta a bolt fényeit, ahová elindult otthonról.
– Úristen! Mindjárt bezár. Tej kell a kicsi unokának!
És szaladt át a hídon, az esőben, cipelve tovább egyre súlyosbodó lelkiismeretét.