A kutyák

Esteledett, alkonyodott, lassan készülő csönd borult a vidékre.

Szinte látszott, mint száll alább,alább a hegyek oldalán a csend, le a völgybe,ott a fák rejtelmes, sötét árnyékában lassan,nyugalmasan elterül.

A szomszéd falubeli harangok szava suttogva szállott át a völgyön: szombat este volt, a hetet temették a harangok mélán, szomorúan. Máté Béla megállt a Csinád hegytetőn, szeme bejárta a hegyalján elterülő völgyet, majd lenézett a faluba s hosszant megpihent a tekintete egy vörös cserépfedelű házon.

Kanyargósan szállt a füst annak a háznak a kéményéből, a füst között megvillant egy-egy szikra is, s úgy tetszett neki,mintha hallaná is dalos hangját a leánynak, akihez hasonlatost, szépet nem talált a falujában, nem az egész Erdővidéken. Nagyon csúnya közmondással rontották a kedvét otthon : „ha malacot találsz a faludban, ne menj disznóért a szomszéd faluba“, de hiába rontották, minden szombat este a csinádi hegytetejéről hallgatta a hét temetését.

Az egész világnak temetésről beszéltek a harangok,de az ő szíve felvidult ilyenkor, meglágyult a gyönyörűségtől, amit a szombat éj ígért neki. Csak akkor komorodott el, amikor a hajnalra gondolt.

” Fordulj felém, babám.

Mert magad maradsz már.

Bár csak az a hajnal

Hamar ne hasadna,

Szelíd szerelmünknek

vége ne szakadna,”

Ezt a nótát mondogatja magában most is Máté Béla s,míg vágyó tekintete a Györgypál Kláriék házára tapad.De íme egyszerre, honnét, honnét nem, elébe szökik két fehér kutya, nagy,erős kuvasz kutyák, vinnyogva, hízelkedve ugrálják körül,

– Kivagy! Mitlátsz! Hé, édes kutyáim, hol jártok ?

Ej, ej, megint nyúlra leselkedtek, ugye ? Nem szeretem a dolgot nem. Még majd egyszer meglő az a …Nem mondhatta végig, a háta mögül durva, rekedtes hang szakította félbe.

– Reám gondoltál, ugye, Máté Béla ?

Béla nyugodtan fordult vissza:

– Reád, úrfi, reád !

– No ha reám, eltaláltad.

-Meglövöm ezeket a dögöket.

Balla Gyuri, az úrfi, vörös képű fiatalember, éppen lesből ment hazafelé, bosszúsan, hogy ismét nyúl nélkül kell szégyenkednie a faluba. Soha jobbkor ez a találkozás.

– Ismétlem, hogy meglövöm e dögöket, – s mérgesen csapott a kétcsövű puska agyára.

– Ezek pusztítják el a nyulakat.

Béla – nyugodtan mondta-Csendesen úrfi! Ne pattogj. Tudom én, hogy egyéb bánt téged.

Balla Gyuri arca lángba borult.

– Talán bizony arra a leányra gondolsz ?

– Arra a leányra, akié ez a két kutya. Ezt a két kutyát én adtam neki, amikor még kölykök voltak. Tudod-e? Ez a két kutya minden hajnalban hazakísér engem. Tudod-e ?Ha ezt a két kutyát meglövöd, megöllek, Balla Gyuri .

-Érted -e ?Többet nem szólt, füttyentett a kutyáknak s faképnél hagyta Balla Gyurit, aki állt egy helyben, mintha földbe gyökerezett volna a lába, s csak amikor Máté Béla jó messzire haladt, fenyegette meg az öklével.

– Megállj, sziszegte

– Megállj, te paraszt…

Györgypál Klári, a kiskapuban állott, várta Bélát.

– Oh, ne hidd, hogy téged vártalak, hamiskodott a leány. De amikor kezet fogtak, a leány rémülten visszakozott

– Jaj, Istenem, milyen az arcod? Fehér, mint a fehérített vászon ! Mi lelt ?

– Semmi, semmi…A kutyák mind körülöttük lábatlankodtak, panaszosan vinnyogtak, szinte látszott rajtuk, hogy szeretnének valamit elmondani az asszonyuknak.

Esteledett, alkonyodott, lassan készülő csönd borult a vidékre. Szinte látszott, mint száll alább,alább a hegyek oldalán a csend, le a völgybe,ott a fák rejtelmes, sötét árnyékában lassan,nyugalmasan elterül. A szomszéd falubeli harangok szava suttogva szállott át a völgyön: szombat este volt, a hetet temették a harangok mélán, szomorúan.

Abban a pillanatban ért a kapu élé Balla Gyuri..Kalapját a félszemére húzva halad el mellettük, kelletlenül vetett a leány felé egy „jó estét“, aztán lassan eltűnt alakja a félhomályban.

– Ugye , ezzel találkoztál?

-Ezzel.

– A kutyák miatt szólalkoztatok össze, ugye?

– Eltaláltad.

– Engem már megfenyegetett ma.

– Téged?

– Ó, nem haragosan, Csak úgy tréfásan.

– Mit mondott ?

– Látja , Klári, – mondotta, – már rég hoztam volna nyulat magának, de a kutyái mind elpusztítják előlem. Addig nem lesz nyúl, míg én a maga kutyáit meg nem lövöm.

Hej, Klári, Klári, a kutyái elpusztítják a nyulakat, maga meg engem.

– Ezt mondta? És te mit szóltál?

– Mit szóltam volna? Nagyot nevettem, ö mérgelődött.

Béla megfogta a leány kezét.

– Menjünk be. Most meg úgy lángol az arcod !
Félek Tőled , Béla a legény mosolygást erőltetett.

-Tőlem félsz te … te … No, ne félj, csókolj meg mondta a leány, s szelíden a legényhez simult:

– Azt sem bánom Attól nem félek.

Szólnak a kakasok.- Ne menj még… Ne menj még.

– Félsz?

– Félek.

– Megszólnak, ha a reggel itt talál… ,De az a hajnal hasad már. Gyönge pirosság festi meg az ég alját. Még egy csók, egy hosszú, édes csók, s Béla kilép az ölelő karokból.

Az ajtó előtt fekszik a két fehér kutya. Amint nyílik az ajtó, talpra szöknek s körültáncolják a legényt. Elejébe ugranak,mintha megakarnák állítani, visszaakarnák tartani.

.

– Ejnye, bolondok, – hárítja el magáról Béla a kutyákat,- mit ugráltok annyit ?

Gyertek szépen mellém.Meghunyászkodnak s lassan, óvatosan haladnak a legény mellett. Hanem mikor a faluból kiérnek, előre futnak, ki a hegyoldalon. Béla meg-megszólítja: hé,Kivagy! hé, Mitlátsz! Aztán egyszerre csak erős durranás reszketteti meg a hajnali levegőt. Az egyik kutya keserves vonítással fordul meg s szalad vissza. Béla felé – három lábon. És újabb durranás,- és szalad vissza a másik kutya is, elébe ugrik a legénynek.

belekapaszkodik, húzza visszafelé.

Béla indulatosan löki félre a hű állatot s magánkívül szalad ki a tetőre, abba az irányba, ahonnét a puskát csillogni látta. Ott volt a hegytetőn Balla Gyuri, azon a helyen, ahol tegnap találkoztak s izgatottan tolta a töltényt a fegyver agyába. De mire elkészült a töltéssel, két erős marok ragadja meg a fegyvert s szilaj, vad erővel csavarja ki Balla Gyuri kezéből.

– No, úrfi! – lihegett Máté Béla,- a drága kutyámnak meglőtted a lábát, ugye?

Balla Gyuri a fegyver után kapott de Béla félrelökte s egy pár lépést hátrálva, célba vette Gyurit

– Félre, Kivagy!Hanem a Kivagy nem állott félre, két első lábával oda ugrott a puskacsőhöz.

A lövés eldördült, de Balla Gyuri ott állott egy helyben, meggörnyedve, reszketve egész testében. Máté Béla leeresztette a fegyvert. Reszketett most már ő is.

– Jaj, Istenem, mit tettem? Nagy felindulásában nem vette észre, hogy a Kivagy félreütötte a puskacsövét amikor ő elsütötte. Oda lépett Balla Gyurihoz.

– Hát te élsz ?

– Élek, Béla. De ezt a kutyádnak köszönhetem, nem neked.

– Látod, látod, – mondotta Béla s könnybe borult a szeme s te ezt a drága, jó állatot meg akartad lőni.

Balla Gyuri megszégyenülten nyújtotta a kezét.

– Felejtsük el, ami történt.Béla kezet adott.

– Nesze a puskád.Több szóra nem méltatta . Szólt a kutyáknak :

– Gyertek!.A szegény Mitlátsz melléje sántikált ,még egyszer lopva visszanézett a puskás emberre, aztán szép lassan tovább sántikált a gazdája oldalán. Béla egész úton simogatta, vigasztalta.

– Ne búsulj, édes kutyám, ne búsulj! Majd meggyógyul a te lábad, mire én megházasodom.S dúdolta csöndesem Bárcsak az a hajnal hamar ne hasadna . .
…….Vége

“A kutyák” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Eva!
    Nagyon köszönöm,hogy itt jártál!
    Nem annyira régimódi ,mint ahogy tűnik! A szerelem aktuális minden korszakban.
    Hálásan köszönöm,hogy olvastad.
    Sok szeretettel…Babu 😄

Szólj hozzá!