Semmi és valami

November utolsó napjaiban járunk, a langyos nappalokat felváltotta a hidegebb levegő, de ha autóval közlekedik az ember, elég egy átmeneti kabátot öltenie magára.
Születésnapi ebédhez készültem. Illendően, de szolidan felöltöztem, ajándékot a táskába helyeztem és elindultam a garázs felé. Megvívtam szokásos harcomat a garázsajtóval. Szerencsére eddig a győztes én lettem.
Gyorsan a ház elé értem, leparkoltam. Megindultam a bejárat felé szaporázva a lépteimet, mert feltámadt a szél, ami nem kímélte a bőrömet. Nyolc, tíz lépcső vezetett a bejárati ajtóhoz, aminek jól neki kell veselkedni, csak akkor engedi be a halandót. Maradt pár lépés, és indulás a második emeletre. Nem kapkodtam a lábaimat, úgy öregasszonyosan lépkedve, a korlátba kapaszkodva haladtam fölfelé. A lábaim kezdtek nehezedni, valamikor a kovács fujtatója sem lövellt ki magából több levegőt, mint az én tüdőm. Megálltam fújtatni, közben eszembe jutott Platón , Arisztotelész, akik azt állították, a semmiből lett valami. Ezzel a semmivel a huszadik század tudósai is foglalkoztak, szerintem ma is erről filozofálnak. Ők sem tudnak mindenben megegyezni, akkor én mit akarok? Igaz lenne a tény, hogy a semmiből keletkezik a valami? Tévednek? Én tévedek, amikor nem tudom felfogni, hogyan lesz a semmiből valami? Most van semmi, csak én más formában érzékelem. Vagy csak nézőpont kérdése az egész? Az sincs kizárva, a semmi mégis csak valami. Például ifjú koromban felszaladtam a lépcsőkön, az nekem semmit sem jelentett. Ma nehezen, lihegve vonszolom magam fölfelé ugyanazokon a lépcsőkön, így lett a semmiből valamiféle nem kellemes állapot, amiből ha ismét semmi lenne, így váltakozva hol könnyebb, hol nehezebb lenne az amúgy is nehéz élet. Abbahagytam az eszmefuttatásom, és csigagyorsasággal felértem a második emeletre.
Kedves fogadtatás, kellemes hangulat, a finom falatok közötti halk nevetgélés.
Az idő röpül, amikor sétálnia kellene, de vár a kötelezettség, menni kell.
Lefelé haladunk, magunk után hagyjuk a lépcsőfokokat.
– Látod testvér, lefelé nem nagy gondot okoz a második emelet. Mondhatnám: semmiség.
– Igazad van, Nekem is a fejem felett általában ott lebeg a semmim sem fáj óhaj, pedig tudván tudom, ez önámítás.
Az utcára érve elcsattant két puszi, majd mindketten ráléptünk a saját sorsunk útjára.
Nekem az a “megtiszteltetés” jutott, az autóm ajtaja csődöt mondott. Fenekemmel lökdöstem, kezemmel ütöttem, de nem nyílt ki.
– Nem tolsz ki velem ármányosa! Megkerüllek és bemászok, ha az anyósülés melletti ajtó kinyílik.
Sikerült.
Igen ám, de át kell mászni a kormánykerék mögötti ülésre. Dühömben nem dolgoztam ki kellő stratégiát.
Fél fenékkel az eredetileg nekem szánt ülés szélére ereszkedtem a bal kezem és bal lábam segítségével, de a jobb lábam sehogy sem akarta a szép szót. Ekkor megragadtam két kézzel a térdem, a fejem felett cibálva átemeltem a lábam a kormánykerék felett.
Azóta két mankóval közlekedek, ha a természet törvénye kikényszerít az ágyból.
Megfeledkeztem róla, nem vagyok húsz éves, de megértettem, hogyan lesz a semmi-ség-ből
valami áldatlan helyzet.

Szólj hozzá!