Ne hagyd!

Összes megtekintés: 116 

Régen történt, nagyon régen, egy indián, a Nagy Szellem különös kegyben akart részesíteni egy embert. Sárga búzamező széléhez vezette és így szólt:
– Nézd, ezek a kalászok szerencsét hoznak számodra! Minél nagyobb kalászra találsz, annál nagyobb lesz a szerencséd. Csak egyszer mehetsz végig s visszafelé nem léphetsz ám!
Az ember idegesen ment a búzamezőben kalásztól kalászig. Szép volt az egyik is, szép volt a másik is. Sok szem bújt el a kalászban.
– No, de biztos lesz ettől még nagyobb! – haladt tovább.
Így ment egyre kijjebb, mire azt vette észre, hogy a búzamezőből már kiért az árokpartra. Sajnos üres kézzel!
Kedves Olvasó!
Sajnos mi is sokszor így járunk az idő búzatengerében. Biztatóan integettek az elmúlt esztendő különféle lehetőségei, kalászai. Sajnos mi nem akartuk észrevenni ezeket. A Szeretetnek mennyi arany kalászát tiportuk el hanyagságunkkal, telhetetlenségünkkel, önzőségünkkel. Ha összeszedtük volna, mennyi örömöt szerezhettünk volna családunknak, embertársainknak.
Ne hagyd elveszni a kincseidet!
Kinn a nyári nap tündérkeze előcsalogatta a színes virágokat. Boldogok voltak, hogy magukra ölthetik lágyan simuló tarka sziromruhájukat. Egy rózsabokron két kis bimbó fejlődött. Így szólt az egyik:
– Milyen csodás ez a reggel! Amint a Nap arany csókjával megérint, én rögtön széttárom szirmaimat. Aki csak erre jár, hagy élvezhesse illatomat.
Így is tett. Amint a Nap első sugarai megérintették, kinyílt és ontotta illatát.
A másik bimbó nem így gondolkodott.
– Még hogy én mindenkinek árasszam illatomat?! Nem fogok én akárkinek csak úgy illatozni! Majd én választok, hogy kinek adok illatomból, hogy ki érdemli meg.
Jöttek-mentek a járókelők. Gyerekek, fiatalok, felnőttek, idősek egyaránt.
– Ezek a gyerekek túl hangosak, mit akarnak ők itt a kert előtt? Nézd, ezek a fiatalok meg csak elrohannak mellettem. Jaj, a felnőttek munkában elfáradtan komor arccal szaporázzák lépteiket hazafelé.
Egy idős hölgy épp arra csoszogott. Leült egy padra a rózsabokor előtt. Imádkozni kezdett beteg kis unokájáért.
– No, még mit nem?! Rám sem néz ez a mama.
A szétnyílott rózsa kedvesen odaszólt társának:
– Hát miért nem nyitod már szét szirmaidat, hogy illatozzál az embereknek?
– Nem találtam még arra érdemes személyt.
Eljött az este, a Nap nyugovóra tért. A kisbimbó elhervadt anélkül, hogy kinyílt volna.
Bizony sokan mi emberek ugyanilyen rózsabimbók vagyunk. Nagy dolgokról ábrándozunk. Mindig jobbra, szebbre várva elszalasztjuk az élet lehetőségeit. Mire észbe kapunk, már késő! Mi is elhervadt rózsabimbók maradunk ahelyett, hogy kinyitnánk önzetlenül szirmainkat, másoknak örömet szerezve.
Ne hagyd elveszni az értékes pillanatokat! Ne hagyd a szeretet arany kalászát földre rogyni, ne hagyd, hogy késő legyen szereteted illatával másokat megajándékozni.

“Ne hagyd!” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Kedves Marika!

    Sajnos ilyenek vagyunk mi emberek, nem ertékeljük azt amit kapunk, mindig más kellene, mikor rájövünk már késő.
    Szeretettel gratulálok tanulságos írásodhoz,
    Magdi🌾🥀

  2. “Ne hagyd elveszni az értékes pillanatokat! Ne hagyd a szeretet arany kalászát földre rogyni, ne hagyd, hogy késő legyen szereteted illatával másokat megajándékozni.”
    Nagyon tanulságos, megszívlelendő írás.
    Örömmel olvastam.
    Szeretettel:
    Marica

  3. Életünkre visszatekintve mindannyiunknak vannak ilyen elvesztegetett pillanatai, hiszen emberek vagyunk. De a tévedés is hasznos lehet, hiszen abból tanulunk. Szeretettel és tetszéssel olvastam bölcs soraidat! Éva🌻🌼🌻🌼

Szólj hozzá!