Az álom

Összes megtekintés: 88 

Az álom olyan kesze-kusza, zavaros, nincs a cselekményeiben semmi logikai összefüggés, csapong történéseken és évtizedeken át .

Hol fiatal lánykényt látom magam, – ráadásul kívülről – karcsún, csinosan, szép hosszú hajjal, hol eszembe jut, hogy 20 órára haza kell érnem, mert kijárási korlátozás van.

Egykori osztálytársaimmal találkozom. András Martinit rendel nekem, mert tudja, hogy az a kedvencem.

Megtudom, hogy Teri – aki Holnap Magazinos ismerősöm – a vizsgát 3,5 –es eredménnyel tette le. Kicsit csodálkozom, hogy törtjegyeket is adnak, de aztán eszembe jut, hogy nekem holnap kell vizsgáznom, miközben semmit se tanultam, mert teljesen kiment a fejemből, hogy matekból szóbelizni is kell.

Nincs társam, egyedül forgolódom az ágyamban. Újabb és újabb megtörtént és soha meg nem történt álomképek jönnek elém, melyeknek hol tevékeny cselekvője, hol elszenvedője vagyok.

Hajnalodik, csukott szemhéjam alá szűrődik a fény. Tudatosul bennem, hogy szombat van, ráérek, semmi komoly, sürgős teendőm nincs. Féléber állapotban vagyok, így jobb, sokkal jobb. Élvezem a csendet, az ágy nyugalmát és melegét. Nyújtózom egyet. Lábam lábához ér, önkéntelenül is arrébb húzza, hogy helyet adjon nekem.

Jó érezni, hogy itt van. Lassan felemelem a lábam és a lábára teszem, a szemem még mindig csukva. Már nem húzza el. Kezem a kezébe csúsztatom, nem akarom felébreszteni, csupán csak érezni, hogy van és ezzel a tudattal pihenni még egy kicsit, addig, amig mindkettőnknek jólesik.

Gyengéden, lágyan megfogja a kezem és úgy tartja, mint ha törékeny tárgyat vigyázna. Megszorítom. Átölel. Csukva a szemünk, csak érezzük egymást.

Kinyitom. Egyedül vagyok. A cicám be akar jönni a loggiáról, ahol az éjszakát tölti, beengedem. Kezdődik a napom. Ja, egyébként 2020. novembere van és csütörtök, ennek ellenére se kell sehová se mennem, majd talán esetleg csak a boltba, mert már rég óta nyugdíjas vagyok, és nem vizsgázok semmiből se.

A kijárási korlátozás valós, a cica és a társtalanság is. Ébren vagyok, most már egészen és valóságosan ébren. Kinézek az ablakon, látom a szürkeséget, a lomb nélküli fákat, a nyomasztó, ködös reggelt. Megérkeztem a kesze-kusza álomból a huszonegyedik század rideg valóságába.

“Az álom” bejegyzéshez 11 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Ez egy nagyon jól megírt történet, mivel az embernek gyakran vannak ilyen álmai. PL. én nagyon sokszor álmodom, hogy nem találom a táskámat, és már álmomban is belefáradok a keresésébe…, vagy azt, hogy bolyongok először ismerős tájakon, majd teljesen eltévedek…, vagy azt, hogy még mindig az osztályban vagyok, tanítok, és ilyenkor mindig közbejön valami malőr…, szeretettel Zsuzsa. 💐🌷🌹🌼🌸🌺

  2. Kedves Rita!
    Az jutott eszembe, hogy én is éreztem hasonlót. Álmaimból felébredve, haragudtam, hogy a valóságban sem történnek velem jó dolgok. Legfeljebb a cica doromból finoman kedvesen.
    Szeretettel olvastalak Rózsa🌹

  3. Kedves Rita! Olvasva egybefűzött álomképeid, néhányra ráismertem magam is. A matematika mai napig visszatérő rémálmom, és az is, hogy elkések valahonnan. Szeretettel olvastalak: Éva🌼🌻🌼🌻

Szólj hozzá!