Hűség

A Pelek család évente a hideg beállta előtt nyaralni ment. Nem törődtek a hátuk mögött sugdolózókkal, füttyengedőkkel, irigykedőkkel. Még azt is kitalálták a jóhiszeműek, – ezek vissza se jönnek, azért viszik a fiatalokat is magukkal. Azon is csodálkoztak, hogy hagyják itt a nagy gonddal felépített, a környék legszebb, kényelmes családi fészküket? Aztán lassan megszokták, hogy a falubelijeik mindig hazatértek.
Pelek Elek, büszke volt családjára, de legbüszkébb párjára. Korán kelt, megkereste a minden napra való falatot. A kicsikék szépen fejlődtek, a szülők megtanították a legfontosabb teendőkre, viselkedésre. Hosszú felfedező utakon jártak a természetben, felismerték a különböző madarak hangját, szívesen mentek apjuk nyomába a patakok, tavak partmentén. Kezdték felismerni a közelgő viharok hírnökeit, örvendezve szaladtak a záporok ezüst szálai alatt, hancúroztak, meghallották a szomjazó föld sóhaját az eső után. Érezték, mindez nekik is jó.
Hamar eltelt a nyár. Hűvös szellők jártak, érződött Ősz asszonyság közeledése, a Nyár érlelte gyümölcsök, betakarítása, a szüret. Mind nagyobb és nagyobb utat tett meg a család, készültek a hosszú, fárasztó útra, egy újabb nyaralásra, kalandra.
Így élt a Pelek család több éven át, amikor egy véletlennek tűnő baleset érte Pelek Ella asszonyságot. Nagyon megsérült. Az egész család kétségbe esett – most mi lesz? Elmarad az út, amihez úgy hozzá szoktak?
Próbálták segíteni Ella asszonyságot, de még a kedves doktor sem tudta egészségessé varázsolni, inkább vállalta, hogy télire befogadja magukhoz, tudva azt, hogy a tolvaj haramiák, bántalmazhatják a szegény sérültet.
Maga Ella, könyörögve kérte párját, – mennyetek csak mennyetek, ne búsuljatok engemet, nem tudok megszökni, kinek kellene egy szárnya szegett asszonyság?
Eljött a szívszorító búcsúzás napja. Egymáshoz bújtak, suttogtak, ígérték – visszajövünk!
– Én meg várlak titeket! – mondta Ella. Könnycseppjeit palástolva, útravalóul Elekbe csípet.
Hosszú volt az ősz. Nagy, kimerítő sétákat tett a réten, a megszokott területükön, felidézve a családdal töltött boldog pillanatokat. A tél beköszöntével nem volt bátorsága kimenni a természetbe, hiszen soha nem maradtak itt ebben az évszakban. Vendéglátói szórakoztatták, gyógyítgatták, élelemmel látták el.
Sokat fázott, nem volt vele a párja, akivel összebújjon, aki biztassa kitartásra. Álmaiban ő is ott volt a vidám családtagokkal, gondolatban velük szárnyalt, örvendezett. Néha kétségbe esett – vajon Elek visszatér, nem hagyja el valaki másért? Ilyenkor a búcsúzás szavait – visszajövünk – hallotta. Megnyugodott. Ismerte párját. Mindig hű volt hozzá, nem volt csapodár.
Nehezen teltek a havas napok, hosszak voltak az éjszakák, elmaradtak a séták, unatkozott, bánatában soványodott. Vendéglátói kezdtek aggódni egészsége miatt. Orvost hívtak. Lelki beteg az asszonyság, a párja iránti vágyódás, a kemény tél, no meg a baleset miatti fájdalmak okozzák gyengeségét. Több melegre, hosszú sétákra lenne szüksége. Voltak kellemesen langyos téli napok, amikor a hó is olvadozott, kimerészkedett az udvarba.
Lassan már csak foltokban maradtak hókupacok, a hólevében hóvirágok bújtak elő, a szél védte részeken a fű lándzsa hegyei utat törtek a napfény felé, a fűzfa ágain csalárd bimbók bomladoztak, csalogatták a merészebb bogarakat, darazsakat.
Ellát már csak az a vágy éltette, hogy még egyszer láthassa hűséges párját. Néha kitették a napra, a friss levegőre, ott várta párját. El-el szundított, álmodott. Egy ilyen alkalommal Elek hangját hallotta. Szemét szorosabbra zárta – álom ez – gondolta. Csípést érzett a testén, – visszahoztam, amit az útra adtál, Ella asszonyság!
Ez ő, ez ő, az én hűséges párom! – fáradtan nyitotta ki a szemét. Párja körbe ugrálta, ő meg mosolygó szemével követte – Elek, Elek, kelep – ismételgette.
– Itthon vagyok, itthon vagyok!
Összebújtak, ölelkeztek – akik látták, meghatódottan figyelték őket.
Ella gyorsan megerősödött párja mellett. Sajnos a baleset okozta sérülése megmaradt.
A fészekhez létra vezetett, nem maradt üresen. Öt tojásból három fióka bújt ki.
A család felejthetetlen nyarakat töltött együtt. Ősszel elváltak, de minden tavasszal újra találkoztak éveken keresztül. Visszatértjük ünnep volt a faluban.
Pelek Elek és családja a falu szülöttei voltak. Minden tavasszal hűségesen haza jártak, ahol Ella asszonyság, szívszorongva, visszavárta.
…és éltek, amíg…

Balázsi-Pál Etel

2016-05-04

“Hűség” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Kitti!

    Örvendek, hogy olvastál. Kérlek mutasd meg hol hibáztam, honnan hiányzik a "t"? Végignéztem, de nem leltem a hibát.

    Köszönettel,
    Etel

  2. "- Én meg várlak titeket! – mondta Ella. Könnycseppjeit palástolva, útravalóul Elekbe csípet."

    Innen már tudtam, hogy gólyákról van szó. Egész idáig olyan furi volt a történet. A múlt idő jele a "t", ha már ott van, akkor kettő kell belőle. 🙂
    Grat.
    Kit

Szólj hozzá!