A 13-as szoba

Furcsa július volt. A tiszta, derült napok váltakoztak a sötét és fenyegető nappalokkal, viharokkal. A tenger gyakran háborgott, magasra dobálta a hullámait és dühével szétszórta a köveket, a homokot és mindent, ami útjába került. A meteorológusok is megállapították, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi volt, nem lesznek meleg hetek, mert a hűvös és bolond napok váltakoznak a rendkívüli meleg napokkal. A helybéli villatulajdonosok aggódtak, viszont a turisták egész nyárra lefoglalták a szállodai szobákat, és lassan már a szállodák is “elfogytak”.
A Pálma Panzió most is, mint minden évben tele volt vendégekkel és augusztus végéig le voltak már foglalva a szobák. Panasz ritkán érkezett , mindenki igyekezett betartani a szabályokat és a jó modor teljes tiszteletben tartását. A szobák tágasak és kényelmesek voltak, naponta takarítottak, és a törölközőket, lepedőket is rendszeresen cserélték. Mindez Paola és Franca érdeme volt, akik nagy szakértelemmel vezették ezt a helyet.
A Pálma Panzió csúcspontja az az ok, ami miatt a vendégek évről évre visszatértek, az a konyha, mely Paola reszortja volt, aki rajongott a konyhaművészetért. A nő amúgy elég félénk, ijedős , magába zárkózott volt és egyik lábára sántikált. A nálánál sokkal tapasztaltabb és hozzáértőbb szakácsok irigységét is kiváltotta volna Paola konyhája, a különleges szószok és mártások, valamint a húsételek változatosságával. Az édességek sokaságát nem is említve.
Franca, a testvére rendezettnek és ügyesnek látszott, csutka színű haját a feje tetején kötötte össze, és sokkolóan rózsaszín rúzst kent a szájára. Este sasszézott az asztalok között, kiosztotta a vágyott menüket, és már a második kanálnál megkérdezte: Elég? A vendégek gyakran akartak volna akár három –négy kanállal is, de a fiatal hölgy kemény hangja és határozottsága elbátortalanította őket. Sokan meg voltak győződve, hogy az adagok aprósága azért van, hogy életben tartsa a főzés örömét. Franca túlzott figyelemmel kompenzálta a tányérra rakott kevés ételt, gyakran kéretlenül:
– Megtaláltad az újságot? Mit irnak , milyen idő lesz holnap?. Egy kis kekszet a kisasszonynak.? Hogy aludt az éjjel? … és a célját elérte vele. Az ügyfelek visszajöttek, mert kényeztették őket. Családias hangulat uralkodott a panzioban, és valóban úgy érezték, hogy nyaralnak, hogy törődnek velük.

A két nővér, eltérő természetük ellenére, az egyik éppoly extrovertált volt, mint a másik, hold és árnyék, tökéletes harmóniában dolggoztak. . Mindegyiknek megvolt a maga pontos szerepe, amelybe a másik soha nem mert beavatkozni. Tökéletes pár. Az egyik az anyag, a másik a forma.
Ahogy minden este, a hatalmas vas kaput, ami elzárta a Pálma Panziot a külvilágtól, 11 órakor becsukták. Paola a szokásos esti körutján ellenőrizte az emeleteket, hogy az ajtók, ablakok be vannak-e csukva, lekapcsolta a villanyokat, és bekopogtatott az ajtókon, megkérdezte a vendégeket, kérnek-e valamit. Egy kamilla teát, egy másik párnát, esetleg egy takaróval többet, vagy csak jó éjszakát kívánt nekik.
Azon az estén Paola minden különösebb ok nélkül visszagondolt a múltra. Arra a távoli estére , amikor a hatvanöt éves Signora Marella, aki a 13-as szobában lakott, a recepcion megrendelt egy korai ébresztést másnap reggel 6-ra. Általában kilenc órára szokta kérni a reggelit.
– San Lorenzoba megyünk – mondta izgatottan Paola kisasszonynak.
– Nem lesz fárasztó? A kolostor messze van a várostól és jó darabon kell hegynek felfele menni.
– Ne aggódjon, kedves Paola, gyakorlott gyalogló vagyok. Aztán…. aztán nem megyek egyedül, a 14-es szobában lakó úr lesz a kisérőm. – tette hozzá egy büszke mosollyal.
Amikor signora Marella felment a szobájába, Paola Salvo úrra gondolt, aki a 14-esben lakott. Egy elég kedves férfiember, akinek három lánya van és két halott felesége, akik angyalian mosolyognak az éjjeliszekrényen lévő fényképekről a szobában. Paola együttérzően gondolt rá, hogy immár kétszer is megözvegyült. Néha vacsora után megállt az asztalánál beszélgetni vele. Hirtelen nem is tudta, hogy gratuláljon-e az idős nőnek, vagy irigyelje, hogy pár napja van itt, de már talált magának egy kisérőt, akivel kirándulni megy San Lorenzoba.
Bezzeg ő… Ő kénytelen egész nap robotolni a szállodában, hol a szobákat takarítja, hol a tálak és zsiros fazekak között ugrál, hogy kiszolgálja a vendégeket. Nem tud hegyet mászni, nem tud úszni, nem tud táncolni sem, de nincs csipkekendője sem csipkekesztyűvel,mint amilyet Marella asszony viselt a tűzpirosra lakkozott körmei felett.

Paola rosszul aludt azon az éjszakán. Sokat forgolódott, és vad fantáziája drámai képekben veszett el. Látta, hogy a két idős ember, a 13-as és 14-es szoba lakói másznek fel a hegyre. Marella asszony hangosan vihorászott, jóizüen nevetgélt signor Salvo viccein. Jött egy erős széllökés, ami belökte őket egy fekete szakadékba. Ó, uram, imádkozott, add,hogy épségben kimásszanak onnan!

Másnap reggel furcsa bűntudattól vezérelve Paola a 13-as szobához rohant és erőteljesen bekopogott. Senki sem válaszolt. Keményebben kopogtatott, és kopogás közben belesett a kulcslyukon , majd tátva maradt a szája a látványtól. Marella asszony furcsa módon, csendesen ült az ágyon.
– Signora Marella, ébren van már? Hat óra van – suttogta, hogy nehogy az egész folyosót felébressze, de csak egy hideg fuvallat érkezett feléje a kulcslyukon át. Végül lenyomta a kilincset, az ajtó nem volt bezárva, ezért benyitott.
Marella asszony abszurd, mozdulatlan és merev pózban ült az ágy szélén, valószínüleg még le sem feküdt aludni, mert a hálóingje félig a fején volt, mintha éppen magára akarta volna húzni. Felsőteste a párnának volt döntve, meztelen és hájas hasa lelógott egészen a vöröses szeméremszőrzetéig, vastag fehér combjait széttárta, mintha várna oda valakit. Paola elvörösödött és kihátrált a szobából.
– Bocsánat, asszonyom – hebegte zavartan.
De a látvány nem győzte meg. Semmi megjegyzés, hang nem hallatszott azokból az ajkakból. Valami túl mozdulatlan volt abban a testben. Idegen, szokatlan. Lassan ismét kinyitotta az ajtót, egy szörnyű hipotézis kerekedett a szegény, gondterhelt elméjébe. Signora Mariella egy centit sem mozdult. A hálóing is éppen úgy volt félig a fején, mint egy perccel korábban, ernyedten elrejtve a szegény nő arcát. Minden mozdulatlan volt, ami csak a halál jele lehet. Paola lassan közeledett hozzá. Félt, hogy igaza van.

Lassan lehúzta a hálóinget a fejéről és egy duzzadt , lila arc rémálomszerűen nézett rá. Tágra nyílt, csodálkozó szemekkel meredt előre, tátott szája mintha segítségért kiabált volna , ami nem érkezett meg.
Másnap a város helyi újságjának címoldalán ezt írták: “Egy idős, kiváló egészségi állapotú hölgyet holtan találtak az ágyán, a Pálma Panzióban.”
Az orvos szívrohamot diagnosztizált, de a hatóságok nem voltak elégedettek ezzel a jelentéssel, és boncolást kértek. Néhány nappal később a három ember sorsa örökre megpecsételődött. Az idős nő, aki túlterheltségben halt meg, és a szegény nővérek, akikre egy egész ország mutogatott.
“Bőséges vacsora maradványokat találtak a gyomorban- A szívroham oka a lenyelt hatalmas mennyiségű ételnek tulajdonítható” írta a boncolási jegyzőköny. A két tulajdonost pedig órákig hallgatták ki a nyomozók. Mi volt aznap a vacsora? Sokat evett-e az áldozat? Mit evett aznap este? Talán gyenge volt a szíve?
Egészséges ember nem hal meg így az emésztési zavarai miatt és az ország mindenfélét pletykált amibe a kegyetlen újságírók is alaposan besegítettek.
“Bűncselekmény nyugdíjas korban”.
“Az arzén nővérek”.
“A halál vacsorára érkezik”.
Hetekig a rosszindulatú és felháborító hírekkel voltak tele a lapok és újságírók, fotósok hada üldözte őket, nem volt nyugalmuk sem nappal, sem éjjel. Aztán lassan elmaradtak, más események foglalkoztatták már az olvasókat. Ugyanis feltűnt a városban egy exhibicionista férfi, aki gyanutlan nők előtt tárta szét a ballon kabátját, ami alatt teljesen meztelen volt, csak egy zokni és egy tornacipő volt még rajta a kabáton kívül. Többszáz feljelentés történt a nők részéről, mire sikerült elkapniuk ez a magamutogatásban örömét lelő ötvenes férfiút.
Előbb utóbb minden a múlt részévé válik és néhány hónap után úgy tűnt, hogy a Pálma Panzióban soha nem történt semmi. Az élet visszatért a normalitásba és a két nővér újra kinyitotta a panziót. Az emberek visszatértek hozzájuk.
Mindez élénken visszatért aznap este Paola kisasszony gondolataiba. A tragikus epilógus után hosszú hónapokon át kétségbeesetten próbálta elhallgattatni bűntudatát. Hiába. Minden este könyörgött a Madonnának, hogy állítsa helyre lelki egyensúlyát, de a béke nem tért vissza. Soha. Szerencsére az idő elhomályosítja az emlékeket, enyhíti a rossz közérzetet, így Paola meggyőzte magát az ártatlanságáról, hogy csak gondterhelt elméjében volt önkéntelenül oka annak a tragikus halálnak.
Miközben a gyászos eseményen merengett, a 13-as szoba előtt találta magát, és mint minden este, most is megkérdezte:
– Szüksége van valamire?
A szobát egy úr foglalta el, egy precíz könyvelő, aki korán lefeküdt és korán kelt. Minden este elmondta, hogy kevés sót tegyen az ételbe, mert magas vérnyomása. Vacsora után ivott egy deci minőségi vörösbort, majd felment a szobájába. Így történt akkor este is, hiszen Paola látta felmenni a lépcsőn. Akkor miért nem válaszolt? Hogy legyőzze kétségeit, fülét az ajtóhoz nyomta. Hallgatózott, majd újra bekopogott, ezúttal hangosabban. Semmi.
Ismét hallgatózott, gyenge hangokat hallott. A televízió! Bizonyára elaludt és elfelejtette kikapcsolni. Megnyugodott, de csak egy pillanatra. Nyugtalan elméje már látta az orvosokat és a mentőket, a rendőröket és ahogy elviszik a hullát egy lepedővel letakart hordágyon. Ha valaki más is meghalna ott, senki sem merne a Pálma Panzióban nyaralni, soha többet!
A vacsorára gondolt. Talán sokat evett? Mi is volt a vacsora? Friss zöldségekből saláta, Csirke gombás rizzsel megtöltve, rántott gomba mézes-mustáros szósszal…. Az öregember hozta a gombát. Megvette tőle, hogy némi pénzhez jusson a szerencsétlen. Enyhe izzadság gyöngyözött a homlokán. Mint egy idegesítő legyet, próbálta elűzni a komor gondolatokat, de azok visszatértek. A könyvelő egészéges, kisportolt, aktív ember volt, semmi sem történne vele. De akkor miért nem válaszolt?
Paola kisasszony lehajolt, és a kulcslyukra tapasztotta a szemét. Látta, hogy világít az éjjeli szekrényen a lámpa. Kellemetlen bizsergést érzett a fájós lábában, ezért letérdelt és úgy leselkedett. Megpillantotta a televíziót, melynek képernyőjén lovakat látott száguldani.

Tehát ágyban van, és nézi a TV-t, vagy már elaludt. Még jobban a lyukra tapasztotta a szemét. Ott kell lenni valahol… de nem látta. Talán a zuhany alatt van… vagy talán a földön fekszik és már ki is hűlt. Ebből elég! Neki most közbe kell lépnie, különben soha sem bocsátaná meg magának, ha valami nincs rendben a tizenhármasban.
Türelmetlenül becsúsztatta a kulcsot a zárba, épp el akarta fordítani, de abban a pillanatban a teherlift érkezett az emeletre és horkantott a padlón. A nő a sötétségben arrafelé fordult és hallotta, hogy az ajtajai lassan kinyílnak. Évek óta vitatkozott Francával, hogy nincs szükség éjszakára megvilágítani a folyosókat, ezért hónapról hónapra soha sem égett a padlófény. Abban a pillanatban megbánta, hogy nem adott Francának igazat.

Homályos alak került elő a sötétségből. Ki lehet az abban a késői órában ? Legjobb tudomása szerint minden vendég a hotelban tartózkodik. Biztosan egy tolvaj! Az óriási fehér árnyék lassan előrenyomult feléje, baljós csillogással a szemében. Paola mintha csak egy filmben látta volna mindezt. Az árnyék úszni kezdett, ahogy egy könnyű falevelet visz a surranó folyó. Paola megrémült és a nyugtalan szíve felhorkant, mint egy régi mozdony. Gyengén lihegett, egyre kimerültebbnek érezte magát és levegőért kapkodott. Amikor eljött az éles fájdalom kezét ösztönösen a mellkasához szorította, és elterült az ajtó előtt. Halk nyögés tört át feszes ajkain. Elhomályosult szemeit a menny felé fordította, és meglátta őt. Látta, hogy a sors elvetemült arca benyújtja a számlát.
– Bocsásson meg – suttogta neki. – Nem akartam… Nem tudhattam … a gombák …..
A férfi megszorította a kezét.
– Nem akartad… de megtetted…
Paola már nem hallotta ezt, mert lassan lehunyta a szemét. Örökre.

A preciz könyvelő , aki a 13-as szobában lakott, belépett a szobájába és leült az ágyra. Elvette az ezüst keretes fényképet az éjjeli szekrényről. Kedves arc mosolygott rá. Mellkasához szorította és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor az anyja, signora Marella arcába meredt.
– Anya, láttad? Megcsináltuk!

És évek óta először elmosolyogta magát.

Szólj hozzá!