Az égi hangverseny

Az égi hangverseny

Azon a reggelen is, mint máskor a megszokott időben indultam az iskolába.
Akkor még Tatabányán ez volt az egyetlen emeletes iskola, ahová jártam. Igaz, hogy az akkori időknek megfelelően a padlót szurkozták a kártevők ellen, de minket ez nem zavart. Már megszoktuk. A lényeg az volt, hogy szerettünk odajárni. Első osztályos voltam. Számomra az iskola maga volt a csoda, amit a Poór András tanító bácsinak köszönhettem.
Így, öregen visszagondolva neki köszönhetem, hogy megmaradtam álmodozónak.
Ezt tükrözik írásaim és meséim is.
Utam az iskolába a szállítócsillék alatt vitt, amiknek a zakatolása elkísért az iskoláig. Akkor még homokos út vezetett egészen az épületig. Két oldalt akácossal.
Nagyon szép idő volt. Bár szeptembert írtunk, a nap melegen tűzött.
Éppen beértem az iskolába, máris megszólalt a csengő. Mindenki elfoglalta a helyét és vártuk a tanító bácsit. Furcsa volt, hogy a mindig pontos, precíz ember csak nem akart jönni.
Egyszer csak betoppant. Arca sápadt volt, kezében egy papír. Egy darabig csak nézett bennünket, aztán megszólalt.
-Drága kis csöppségek! Még alig léptetek az élet útjára, máris el kell válnunk.
Azt hittem végig kísérhetlek benneteket ezen az úton, de a sors másként akarja.
Látjátok a kezemben ezt a papírt? – Ez egy behívó. Háborúba kell mennem!
Úgy érzem, soha többé nem találkozunk. Legyetek jók és becsületesek. Szeressétek a szüleiteket, testvéreiteket és ne felejtsetek el, álmodozni! Mert az álmodozás cél! S a célok eléréséért küzdeni kell. Ezt soha ne feledjétek. Mindig akarjátok megvalósítani álmaitokat!
Ehhez kívánok nektek sok szerencsét!
Némán ültünk, s még sokáig hallgattunk. Semmit sem tudtunk a háborúról.
Aztán mindenkitől elbúcsúzott. Volt, akinek barackot adott a fejére, vagy megborzolta a haját, vagy homlokon puszilta. Engem is. Így utólag visszagondolva talán azért, mert olyan félárvának tarthatott és talán tudta, hogy az én életem nehezebb lesz a többiekénél.
Nem tudom. Mikor kiment az ajtón, még mindig némán ültünk.
Aznap senki sem rosszalkodott. Mintha csak megéreztük volna, hogy utoljára láttuk?!
Már a háború elején elesett. Így mondták: Hősi halott lett! Emléke ma is bennem él.
Másik tanítót kaptunk és az élet ment tovább.
Egy napon kegyetlen hangerővel megszólaltak a szirénák. Felpattant az osztály ajtaja, és mint az őrültek, berontottak a szülők. Elkapták gyermekeik kezét és már rohantak is velük. Mire észhez tértem, már senki sem volt az osztályban.
Mindenkiért jött valaki, csak értem nem. Nem tudtam, hogy mi történt az emberekkel.
Egy darabig csak álltam az üres osztályban, aztán kimentem a teremből, de már ott sem volt senki. Elindultam hazafelé. A szirénák még mindig sivítottak. Én az út közepén mentem, tűzött a nap. Ma sem tudom, hogy miért nem féltem? Egyszer csak, repülőgépek tűntek fel. Csíkok és csillagok voltak rajtuk. Csak bámultam őket, ahogy elsuhantak felettem.
Valami aprók süvítettek, pattogtak körülöttem. Azóta már tudom, lövedékek voltak.
De egy sem talált el engem, pedig nem bújtam el.
Aztán egyszer csak egy nagy durranás. Én felrepültem, aztán hasra lepottyantam a homokra. Mikor felálltam, visszafordultam megnézni, hogy mi volt az. Az iskola melletti tanító lakás eltűnt. Csak a ház alapja volt és középen állt egy zongora. Ott állt büszkén, ép lábakon, de a teteje és az oldala szét volt szakadva, közepéből pedig hatalmas dróthuzalok, rugók ugráltak az ég felé. Még soha életemben nem láttam ilyent. Ahogy a rugók ugráltak felfelé, mintha versenyeztek volna, hogy ki tud szebb hangot kiadni magából.
Olyan volt, mint ha egy mennyei hangverseny lett volna. Csodálatos. Csak álltam és a mesék angyalkái jutottak eszembe. Biztosan ők muzsikálnak nekem.
Aztán hirtelen valaki elkapta a kezemet. A szomszédék Lalija volt. – Gyere gyorsan, mert bombáznak! Hazáig szaladtunk. Nem féltem, hiába kérdezgettek, hogy: – ugye féltél Te kis szerencsétlen. Pont ma kellett az anyukádnak szülni! Nem tudtam, hogy miről beszélnek. Aztán megtudtam, hogy húgom született, Marika. Az anyám azért nem jött értem.
Úgy látszik az első légitámadás volt az én tűzkeresztségem. Soha nem féltem többé.
Néha még a légópince tetejére is felmentem integetni a repülőknek. Ki is kaptam érte.
Aztán az idő elhalványította az átélt emlékeket. Úgy negyven éves lehettem, amikor a TV ben megnéztem egy filmet. Abban a filmben láttam egy olyan jelenetet, ahol a támadásnál a zongora ugyanúgy megsérült és a húrok olyan csodálatosan muzsikáltak, mint nekem régen.