Ezüstlakodalom

Összes megtekintés: 30 

Az őszi nap szelíd sugara mosolyogva, incselkedve játszadozott Béres Dénes deresedő fején. Nem csoda, ha mosolyog, nem csoda, ha incselkedik, lám, ez a deresedő fejű, napsütötte arcú ember szerelmes ifjú megilletődésével tart csontos kezében egy puha fehér kezet s remegő hangon mondja:

– Ma huszonöt éve – Emlékszel Klára?

– Te sohasem öregszel meg – próbál duzzogni az asszony, de kezét ott felejti abban az erős, abban a becsületes kézben.

– Tehát nem emlékszel? – incselkedik Béres Dénes.

– Ilyenek az asszonyok. Pedig hiába takargatjuk: ma huszonöt éve volt az eljegyzésünk . .
– Amikor én tizennyolc éves leány voltam, vág közbe az asszony, tehát hiába akarsz öregíteni. Tizennyolc meg huszonöt harminchárom – vág közbe most Béres Dénes.

– Úgy na mindenki olyan idős, amilyennek látszik.

Te pedig fiatal vagy, Klára. Fiatal és szép. Az a pár ezüst hajszál ? így még szebb vagy nekem!

-Mondom, hogy sohasem öregszel meg! Na, bocsásd a kezemet. Mit szólna a leányunk, ha így találna!

– Ha így találna! Kéz a kézben . . .

Csodálatos egy asszony vagy te, Klára. Ma épp oly tartózkodó vagy, mint huszonöt évvel ezelőtt. Nagy leányod van s még mindig leányos a természeted.- Ámbár mit mondjak: ez ejtett rabul engem. Rabul ejtett örökre. Már a leányunk elevenebb. Mintha, mintha . .

– Azt akarod mondani, hogy kacér? Akkor nem ismered a lányodat. Ez különben végzete minden férfinak: sohasem ismerik meg a nőt a maga valóságában -Mintha e pillanatban halvány árnyék lebbent volna végig az asszony homlokán. De Béres Dénes nem vette észre ezt az árnyékot.

Hangosan, egész lelkéből kacagott. E szerint én nem ismerlek. Ne feledd, hogy harminc éve ismerlek.Nehéz lépések csoszogása hallatszott a vén udvarház lépcsőjén már nyílt is az üveges terasz ajtaja : a postás volt.

– Majd máskor folytatjuk – nevetett az asszony s hirtelen kiszabadította a kezét. Béres Dénes szórakozottan nézte végig a levelek borítékját.

Neked is van leveled Klára.Az asszony kíváncsian szakította fel a levelet a kézírásra nem emlékezett. Hosszú, nyolc oldalas levél volt, nézte a megszólítást, aztán az aláírást, belekezdett az olvasásba, de még az első oldalt el sem olvasta, hátrább fordított, majd előre; össze-vissza olvasta a levelet.

– De érdekes levelet kaptál- szólt Béres Dénes.

– Szegény Margit – sóhajtotta az asszony.

– Igen, ő. Megkapta az ezüstlakodalomra a meghívót, arra válaszol. Igazán csodálom, hogy nem ismertem meg a keze írását. De oly kuszáltak a betűi. Milyen izgatott lehetett, amikor írta ! Mit ír ? Felolvashatod ?Az asszony olvasta a levelet, hangja, keze reszketett.

“Te boldog asszony, te, hát csakugyan ezüstlakodalomra hívtok engem, a boldogtalan asszonyt? Ne vedd zokon, édes lelkem, de nem lehetek ott azon a szép ünnepen. Ismered a mi boldogtalan, siralmas házaséletünket. Húsz éve már, hogy idegenül élünk egy fedél alatt.

Én sohasem éreztem annak a példaszerű, messze- földön irigyelt házaséletnek az üdvösségét, minő a tietek, melyért irigyeltünk mindannyian, a te leánykori barátnőid. Jól tudod, hogy az egyetlen fiamért viseltem el a keserű keresztet. Ő érette áldoztam föl ifjúságomat, ő érette szenvedtem el a keserű megaláztatásokat, csak egyedül, ő érette éltem, benne volt minden reménységem, ő volt s ő a büszkeségem. Isten meghallgatta a sok könyörgésemet.

Endre elütött apjától, komoly, tiszta jellemű ifjú s ma már szép állása van. Hiszen ismered őt, gyakran fordult meg a házatoknál. Ah, édes Klárám, ha szép álmaim valóra válnának! Mert ha sejtésem nem csal, ő nemsokára komoly kérőként jelenik meg nálatok”
. . .Béres Dénesné kiejtette a levelet a kezéből. Arca belesápadt az utolsó mondatba.

– Klára! Mi lelt ? – ragadta meg kezét ijedten a férje.

– Szegény Margit sóhajtott az asszony. Ez a szép álom aligha válik valóra.

– Nem értelek . . . Pataky Endre becsületes, derék fiatalember, szép állása van folytatta az asszony.

– Most megyei képviselő,de lehet belőle még miniszter is, de a leányunk nem szereti.

Béres Dénes naiv hitetlenséggel nevetett föl:

– Az lehetetlen !Az asszony megütődve nézett az urára.

– Igazán nem ismerek reád. Mi van abban lehetetlen ? Hol van az megírva, hogy Eliza éppen Pataky Endrébe legyen szerelmes ?

– Természetes! – méltatlankodott Béres Dénes.

– Pataky Endre derék, kifogástalan ember Szakmájában sem utolsó. Szolid az életben, nem adat éjjeli zenéket, nem duhajkodik, ügyetlenül járja a keringőt – szóval lehetetlen belé- szeretni. Csodálom, hogy megszerettél, mert én is ilyen fiatalember voltam.

– Ellenben Szentpáli Jenő úgy-e, lehetetlen beléje nem bolondulni ? Az utolsó szigorlattal ugyan még adós, de ki tud még úgy keringőzni, mint ő?

– Egy hét múlva kész lesz az utolsó vizsgával is. – szólt csendesen az asszony.

– S azután? Ez minden ? Tudod-e, mi következik még ezután ? Hol az állás?- Dénes, csendesülj, meg lesz az is.- Nos, édes Klára megbocsáss, de ha Pa­taky Endre ha eljön . . .

– Te azt nem fogod tenni! -tiltakozott az asszony kétségbeesetten. Az én leányom nem lesz boldogtalan asszony!

– Boldogtalan ! Igazi asszonybeszéd. Tudja is egy tizennyolc éves leány, mi a szerelem. A külsőségeket nézi, a belső érték megismerésére képtelen. Azért vannak a szülők, hogy a fiatal leány szívét helyes útra tereljék. Később aztán magamagától jön rá, hogy a szerelem nem volt igazi szerelem, csak ábránd volt az egész s áldva áldja a szüleit.
Az asszony nyugalmat erőltetett magára. Megfogta az ura kezét, mélyen a szemébe nézett:

– Az Isten szent nevére kérlek, Dénes, hallgass meg, Eliza nem gyermek. Szeret egy fiút, igazi komoly szerelemmel. Ha máshoz erőltetnéd minden komolyabb ok nélkül, bizonyos vagyok abban, hogy halálba kergetnéd egyetlen leányodat. Megértettél-e Dénes?- Minden szavadat értettem eddig, ezt nem. Nem is akarom érteni. Jól tudod, hogy sohasem volt rokonszenves nekem Szentpáli Jenő. Eszes fiú, de könnyelmű. Nyugodt lélekkel nem tudnám rábízni egyetlen gyermekem életét. És gondoltál-e arra, hogy négy-öt év is beletelik még, míg Szentpáli Jenő megházasodhat? Láthatod-e előre, mi történik ezalatt?A kertből édes csengésű nevetés csendült be a nyitott ablakon. Eliza épp akkor libbent végig a virágágyak közt, nyomában Szentpáli Jenő.Béres Dénes busán legyintett a kezével:

– Hiszen, ha az egész élet nevetés, ha játék volna Nem, nem fordult hirtelen a feleségéhez – ez még nem férfi, Klára. Jenőnek kellő formában tudtára adom.

– Nem, ezt te nem,fogod tenni, Dénes! – riadt fel az asszony képéből kikelten. Az én leányom nem fogja átszenvedni mindazt, amit én átszenvedtem ! Nem, nem, nem, nem !
– Klára! – ordított fel Béres Dénes, mint a sebzett -vad.

Klára! Még egyszer! Ismételd !

Az asszony erőtlenül roskadt le a pamlagra. Arcát kezébe rejtve zokogott, nem tudott ránézni az urára.Béres Dénes szilaj dühvel rántotta el az asszony kezét.- Nézz a szemembe. Parancsolom, hogy ismételd a szavaidat. Kegyetlen vagy, Dénes. Ne kívánd ezt, megszakad a szívem.

Összekulcsolta a kezét, könyörögve nézett az urára. Béres Dénes megtörten hanyatlott le a pamlagra : ez a könyörgő tekintet leütötte, mint a villám. Végighasította a szívét a rettenetes igazság, hogy ez az asszony, ez az imádott, ez a szent asszony szerelem nélkül lett az ő hitvese.

– Hallgass meg hát, Dénes – kezdette az asszony csöndes, szaggatott hangon. Emlékszel, ugye, hogy apám teljesen tönkrement ember volt, amikor te a házunkhoz kezdtél járni. Szüleimnek, testvéreimnek tisztességes megélhetéséről volt szó! Amikor téged megismertelek, akkor már szerettem egy ifjút, egy tizennyolc éves leány tiszta, szent szerelmével. Ennek az ifjúnak sem volt akkor még állása. Apám könyörögve kért, hogy mentsem meg a családot. Ha előbb látlak téged, talán nem lesz részemről áldozat. Becsültelek akkor is. Rokonszenves volt nekem egész lényed, de én azt az állástalan ifjút szerettem. Lemondtam róla. Szívem titkát eltemettem. Feleséged lettem.

Átkoztam magamat átkoztam a kegyetlen végzetet, hogy szerelem- nélkül kell hozzád mennem te nemes, te becsületes szívü ember. Ám, mikor csak az Isten látta, sírtam, átkozódtam. Míg te csendesen aludtál, könnyekkel öntöztem párnámat. Te szerelmes leányos, szemérmetes tartózkodásnak vetted, boldog voltál, irigyelt ember voltál, irigyelt asszony én is, én, aki,azt hittem akkor, hogy csak egy boldogtalan asszony van a világon s az én vagyok . Aztán – aztán született a fiunk, az édes, a felejthetetlen , kit ma is siratunk.

Te nem vetted, nem vehetted észre, hogy amikor először szorítottam keblemre azt a kis csöppséget, akkor szólalt meg az első hang a szívemben: a szerelem első hangja ennek a csöpp teremtésnek az édesapja iránt. Te nem vetted, nem vehetted észre, hogy amikor a gyermek betegágya felett együtt virrasztottunk: amikor kicsi koporsójára ráborultunk; amikor azt hittük mind a ketten, hogy fejünk felett összeomlott az egész világ, akkor forrt össze az én lelkem a te lelkeddel, édes, becsületes szívű uram! Hallszik egy felszakadt sóhajtás egy rémes álomból felszabadult ember sóhajtása ez! Félig öntudatlan folytatja a megváltó beszédet Béres Dénes:

– S emlékszel-e, amikor én halálos betegségben sínylődtem. Amikor te kétségbeesett viadalra keltél a halállal. És te legyőzted a halált. Te nem vetted, nem vehetted észre, hogy az én lelkem meg akkor forrt össze voltaképpen a tieddel. Akkor tudtam meg, mi vagy te nekem, Klára. Akkor avattalak téged a földön járó angyalok közé. Akkor suttogtam először: te szent asszony! Az a csók volt a legmelegebb, mit akkor kezedre leheltem

Hirtelen megragadta az asszony kezét, hosszú csókot lehelt a szent asszony kezére.

Tévedtél – mondta az asszony csendes megindulással – ez volt a legmelegebb.Hanem e pillanatban mi történt? Nyílt az ajtó, csöndesen kinyílt s félénken hajolt előre egy kedves, szőke lányfej. Szőke lányfej mögött megvillant valami barnás árnyék, gondolom, Szentpáli Jenő árnyéka volt ez. Álltak egy helyben, sem előre, sem hátra lépni nem tudtak, mivelhogy földbe gyökerezett a fenséges látvány. Még mindig ott a Béres Dénes ajka azon a puha kezen, az a másik kéz pedig gyöngéden simogatja Béres Dénes szürkülő fejét. Úgy elmerülnek egymás lelkébe hogy csak akkor riadnak fel, amikor az a szőke fej közéjük borul; amikor azok a kék szemek esdve tekintenek föl:

– Tedd rá az én fejemre is áldott kezedet, édesanyám. Te is, édesapám.És áll az ifjú elfogódottan, önkéntelen össze kulcsolja kezét.. Es szól Béres Dénes:- Gyere ide te, is édes fiam.Az őszi nap szelíd sugara mosolyogva, incselkedve játszadozott Béres Dénes deresedő fején. Nem csoda, ha mosolyog, nem csoda, ha incselkedik, lám, ez a deresedő fejű, napsütötte arcú ember szerelmes ifjú megilletődésével tart csontos kezében egy puha fehér kezet s remegő hangon mondja:

Add a kezed te is édes fiam.
Vége

“Ezüstlakodalom” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Babu!

    Meghatóan szép történeted tetszéssel olvastam. Lám, a szeretetből lehet később szerelem, viszont, ha szeretet nincs, akkor az egykori lángolás akár gyülöletté is válhat.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!