Editnek hívták

Összes megtekintés: 34 

Editnek hívták és egy harmadrendű mulató tán­cosnője volt. Rötvörös haj borzolodott fején, a bokája finom volt és ideges, a teste formás. Csókkal kereske­dett, csókot adott el, aki többet fizetett, annak több jutott, akinek kevesebb volt a pénze, az kénytelen volt kevesebbel beérni. Sokszor volt jókedvű, sokszor sírt,voltak jó napjai és volt úgy, hogy szeretett volna el­menni messze, valahová.

Ez az Edit, aki csókot mért mindenkinek, akinek pénze volt, minden hétfőn elment Jánoshoz. Délelőtt ment el, ha csukva volt az ajtó, tudta, hogy melyik ablakon kell kopogtatni.

János ilyenkor még ágyban feküdt, az ágy mellett ott állt egy karosszék – szerette a lány ezt a széket és Edit jókedvűen napsugarat, ta­vaszt hozott a szobába.

János író volt, elképzelt, nagy, színes szerelmek írója, aki vágyott a szerelemre. Szívében ott rezonáltak a leírt szerelmek, pedig tulajdonképen szerelem koldus volt és várta a hétfőt, várta nyugtalan, nagy lázas várással, hogy Edit jöjjön, mert szobája levegőjének nagy,illatos, színes vírága csak akkor bontogatta szirmait, ha Edit belépett. Hetekig volt ez így.

Vasárnap éjszaka boldogan feküdt le János odakészítette a karosszéket az ágy mellé mert Editet várta, mert nőt várt, aki nem a vásárlóktól visszamaradt csókjait hozta, hanem azokat adta el, amelyeket János meghagyott. .

És egyszer aztán vége lett. Vasárnap este bent a bárban Edit szakított öt percet, ellépett az esti férfíaítól, a kupecektől, kéjes öregektől; és repült röpke egypercre János asztalához. Egy szót mondott, de ebben a szóban vígasztalás volt.

Holnap !
Jött a holnap aranyos, csillogó, ígérgető napfény és Edit nem jött. Az ágyhoz tolt karosszék gazdátlan maradt, Jánosnak keserű lett a szája ize:

– Elaludt talán?.És jött a következő hétfő, azután egy másik, napok úgy kergették egymást, mintha ismernék bűnös voltukat és Edit nem jött. Ha beszélt vele János, csupa ígéret volt és hétfőn mégis üresen maradt a karosszék.

Jánosban ébredezni kezdett a férfi.

– Hát nem ! Hát mi vagyok én? Nem kellek! Jó, nekem sem kell! Velem így bánni nem lehet.A következő hétfőn nem készítette oda a karosszéket, de a szíve hangosan figyelte, hátha jön. Nem jött.

Összeszorított ököllel, véresre mart ujakkal a bár ajtaja körül ólálkodott.
De nem mert bemenni tudva, érezve, hogy Edit valakivel, van:

Nemtudom kivel- idegennel ül egy asztalnál és mosolyog rá, nevet durva tréfáin és . . . és meg is csókolja a száját. Jó volt kibuggyanó könnyet letörölni, mielőtt a téli hideg az arcára fagyasztotta volna, jó volt egyedül hazamenni és könyveket olvasni nőkről, akik egy kicsit szeretni tudnak.De azért minden vasárnap éjszaka odakészitette a karosszéket az ágy mellé, mert megszületett lelkében.

Hátha,.Editnek jó dolga volt. Sokat nevetett, pezsgőt is ívott és egy nőnek, aki csokvásárra jár, mi kell egyéb.

Nevetett a férfiak tréfáin, kíítta a borukat, elfogadta a pénzüket és másnap már nem is emlékezett reájuk.

De egy vasárnap éjszakán megdobbant a szíve Editnek. Eszébe jutott a legkedvesebb a János:

– Ostoba, rossz lány vagy Edit. Volt valaki, aki magasra emelt piedesztálra helyezett, volt valaki, aki szeretett. Érted Edit mit jelent ez ? Miért ugrottál le arról a magaslatról? Tudod mi az, ha téged, nagyon,várón, vággyal egy férfi szeret ? Nem emlékeztél vissza mikor nála ültél az első szerelmekre, amelyeket nem fizetett meg idegen?

Nem érezted, hogy hétfő délelőtt több, nagyobb, jobb vagy, mint minden éjszaka.

Nem érezted, hogy minden éjszaka téged akárki meg­vehet, hétfőn délelőtt a világ aranyával sem lehet egy csókod megfizetni ? Nem értetted, nem érezted ezt ?

Ilyenkor Edit, mert nő volt és semmi, semmi egyéb vállat vont és pezsgőt ívott, hogy újra kacagni tudjon.

Egy nap nagy megbánást és vágyat érzett. Egy nap, hétfőn, véletlenül, vagy a sors játéka volt talán,-,kalapot, kabátot öltött és elindult oda, ahová olyan gyakran járt azelőtt.

Jánoshoz ment izgalommal .Remegett az izgalomtól, mint fiatal lány, aki első csókjára készül, a szívében kérdések szóltak, a szeme olyan volt, mint aki sokat szenvedett.

Úgy örült az utcának, a háznak, a nagy szürke épületnek. Tudta, ha az ajtó csukva lesz, az ablakot kell megzörgetni, átsuhant a fehér, havas kerten,mintha az első randevúra menne. Érezte, hogy nem lesz magyarázkodás, csak csók lesz, olyan: amilyet semmivel megfizetni nem lehet. At síetett a kerten és az ajtóhoz ért, az ajtón fehér cédula volt:

“Különbejárátu szoba azonnal kiadó,”

Öregasszony, hófehér hajú, régimódi csipkés fekete ruhában nézte a lányt:

– Elutazott. Egy nap hazajött és csomagolt,azt mondta megy valahová, merre viszi útja.

Kifizette azért egész hónapra, Nagyon rendes, derék ember.

Finom úriember. Most egy írnok lakik a szobában a rendőrségről, bizonyos Kovács nevezetű. . .Nem hallotta már az utolsó szavakat Edit, lelkében, jerikóí falakat repesztő harsogással ordított az önvád. Hát ez az! A sors!

Az müve!te, tudta, hogy szereti Jánost, szíve alatti forró, kínlódó szerelemmel. Szerette volna a kezét símogatni, szerette volna a száját csókolni és szerette volna végígkorbácsolní szöges, kínzó korbáccsal saját magát , hogy fájjon, hogy,megszenvedjen -hogy megbünhödjön.

Istenem – Ez a büntetés! – súgta.
Azután könnyes lett a szeme. Lassan folyt le két csepp kipirult arcán, a térdei megrogytak, lebukott a havas, hideg lépcsőre, a lelkében orgonák szólaltak meg és az óra pro nobist játszott, Az ajkán, nagyon csendesen csak ennyit mondott: Mea culpa, mea culpa.

Vége.

“Editnek hívták” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Babu!

    Érdeklődéssel és tetszéssel olvastam a műved. Bizony, a mulasztásaink gyakran behozhatatlanok, amit nem tettünk meg idején, arra már nem biztos, hogy utóbb lesz lehetőségünk.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!