Karácsonyi mese II. – Télapó –

December érkezett – karácsonyi mese II.
Télapó

Beesteledett.A hold előbújt a felhők mögül és erőtlen mosollyal a föld felé tárta karjait. A legelők, az erdők és mezők szürkeségbe burkolózva, szomorúan várták, hogy beköszöntsön a tél és fehérbe öltöztesse a tájat. December volt. A házakban az ünnepi fények már teljes pompájukban vártak a karácsonyt. Erdőben az állatok begyűjtötték az utolsó magokat és bekuckóztak a jó meleg otthonukba.
Télapót várták.
Mint ahogy szerte a világon minden gyermek, ők is kíváncsian fürkészték a hegyek mögött meghúzódó ösvényt, ahonnan minden évben a Télapó érkezett szánjával. De a hó nem akart esni. December komoran nézett szét a tájon.
Csak a patak morajlott. A tél már zúzmarát húzott a fák ágaira, dérrel vonta be a földeket, az itt-ott zöldellő fűszálak békésen fejet hajtottak a zord december előtt.
– Pihenjetek- mondta december és subáját megigazítva elballagott az erdő felé.
Útjában lerázta a fákról a maradék falevelet, letördelte az ösvényre benyúló gallyakat és mérgesen gondolt Novemberre.
– Ez az Ő dolga lett volna- mondta és a fenyves felé vette útját.
Fenyőknek nem parancsolt December. Gőgösek voltak és zölden tündököltek a bércek csúcsán, erdők mélyén és nem tehetett semmit, hogy a fenyők akár egy pillanatra is, de fejet hajtsanak az ő érkezése előtt. Talán még össze is súgtak a háta mögött…. „nézd megjött december és rólunk nem rázhatja le a leveleket.” – majd ezen jót nevetve, az erdő összes fenyője megrázkódott.
December megfordult és lemondóan legyintett, körülötte jeges szél perdült, csizmáját megigazította és egy fuvallattal havas felhőt terített a fenyők fölé.
– Ennyit tehetek.- mondta. Talán most egy kicsit csendben lesznek és befedte hóval a fenyőerdő minden egyes tűlevelét. Majd egy újabb fuvallattal telet varázsolt a tájra.
A patak, aki még az imént száguldva morajlott medrében, egy pillanatra megtorpant.
– De hiszen ez December! – állapította meg és lassan, köveit éppen csak érintve, felette a vékony jég alatt elcsendesedett.
December elégedetten kémlelte a tájat.
– Lassan minden a helyére áll.- gondolta és leült, hogy meggyújtsa a meleget adó tüzet.
Az erdő mélyén félelmetes volt a tél. Sötét volt és a zöld fenyők peckesen húzták ki magukat, csúcsaik súrolták a kéklőn fénylő fekete égboltot, mintha azért nyúltak volna olyan messzire, hogy meggyújtsák az összes apró csillagot.
December fát rakott a tűzre és egyszer csak egy hangra lett figyelmes.
Mintha sötét árnyak gyúltak volna a tűz felett. December felállt és elindult a hang irányába.
Ilyenkor elcsendesednek az erdők. Nem kóborol a szél, nem repkednek száraz falevelek, a csillagok reszketve, didergőn nézik a földet. Itt most December az úr és ő figyeli, ahogy a dombok, erdők puha hátát, adventi hangulattal hinti be a dér.
– De ez a hang! – morfondírozott december, – ez honnan jön?
December elindult a hang irányába. Most nem csillogott a hó, a bokrok nyirkosak voltak a ködtől és a fenyőkön sem látszott az előbb rájuk fújt hótakaró.
Csend volt, a learatott búzatáblák közt, az őszi vetésekben, az örökzöld fenyők közt, a ködös völgyben….
December mégis hallott valamit. Majd egyszerre egy puha árnyék nőtt a domboldalon. Mintha kucsmája és szakálla nőtt volna a csipkebokornak és a messze távolból kirajzolódott egy ősz szakállú öregember.
Télapó!! – örvendezett December és hátrahagyva meggyújtott tüzét, elindult a váratlan vendég felé.
Télapó nem volt jókedvű, de palástolva dühét, békésen nyújtotta kezét Decembernek.
– Üdvözöllek December, derék barátom. -mondta és szánját a tűztől messze megállítva, komótosan elindult a pislákoló meleg felé.
– Látom, mondta télapó, – itt békésen ég a tűz. A fenyők meghajoltak szánom előtt, lerázva magukról azt a kis deret. De hol van a hó, ami a szánomat viszi tovább és miért van sár, ami bepiszkolta csizmámat, nekem sok ezer gyermeknek kell ajándékot vinnem ezen az éjszakán.
– Ó, bocsánat Télapó, nekem még dolgom volt november után, de amíg te itt melegszel a tűznél én elviszem a csodát falukba, városokba, gyerekekhez, felnőttekhez.
– Csak havat vigyél, hogy csússzon a szánom, a többit bízd rám. – mondta Télapó és a tűz mellé kuporodott.
December sebtében elindult. Nem értette, hiszen ő már betakarta hóval a hegycsúcsot, az ösvényt és a fák ágait. Majd újra havat fújt az erdőre, fenyvesekre, mezőkre, utakra, fákra, pusztákra, házakra, házak ablakára, gyermekek csizmájába, piros arcocskájukra és az erdő lakóinak odújába.
– Indulj Télapó, minden készen áll.- mondta december és átölelve Télapót útjára indította.
A tűz forrón perzselte December arcát. Szégyellte magát. Ha November nem húzza az időt és ha eltakarít maga után, ő is hamarább elkészül.
– Segítenem kell télapónak és a világ minden szegletébe el kell vinnem a havat. – gondolta és abban a pillanatban mellette megjelent az erdő népe.
Őzek, szarvasok, nyulak, mókusok. Mindenki, aki az erdőben élt. Mindenki, aki szerette télapót, mindenki aki szerette a telet és az estig tartó hócsatákat.
December nem szólt egy szót sem. Az állatok kérdően szegezték rá tekintetüket. A szél zúgni kezdett, a fák alázatosan meghajoltak a zord tél előtt. A fenyők belátták, hogy ilyenkor télen mindenhol a világban december az úr és mintha megszállta volna őket a gőgös örökzöldek alázata,kecsesen táncra perdültek december előtt.
December most nem örült ennek. Máskor boldogan vette volna tudomásul a fenyők táncát és alázatát, de most nem tudott másra gondolni csak arra, hogy vajon hová tűnt a hó amikor Télapó megérkezett? Még mindig nagyon szégyellte magát Télapó előtt.
Hajnalodott. A cinkék már ébredeztek, halk csiripeléssel repültek egyik bokorról a másikra.
Ők nagyon boldogok voltak, mert ha nincs a földeken és ágakon hótakaró, akkor bőven tudtak magokat gyűjtögetni télire.
A rénszarvasok megálltak. Télapó leszállt a szánról és December felé fordult: – Ma sok helyen jártam. Agyermekek gondosan megtisztított kis csizmákat tettek az ablakokba. Ahold ezüst fénye elkísérte minden léptemet, de a táj nem szórta szét fehér fényét a dombok között. Kietlen, sötét volt a föld és csak az ablakokból világító fények jelezték, hogy mikulás napja van és készülődik a karácsony ünnepe.
December szomorúan nézett a tűzre.
– Nem értem Télapó, ahogy havat szórok a hegyekre, völgyekre nemsokára eltűnik. Régen nem volt ilyen. Régen zord volt az érkezésem és mesés az itt létem. A gyerekek hócsatáztak, szánkóztak és úgy vártak téged, hogy hóembereket építettek az ablakuk alá.
Egyszer csak a messze távolból egy zajra lettek figyelmesek.
– Én tudom mi történt. – hallatszott egy vékony, gyermeteghang.
Télapó és December a hang felé fordították fejüket. A messze távolból egy piros sipkás, pici manó alakja rajzolódott ki.
– Gyere közelebb. -üdvözölte Télapó a hívatlan vendéget.
A kismanó bátortalanul, de elindult a tűz felé. December hellyel kínálta és leültette Télapó mellé.
A tűz békésen égett, az erdő összes állata a meleg köré gyűlt és csodálkozva tekintettek a fura kis jövevényre.
– Mesélj nekünk kismanó- kérlelte Télapó és a kismanó belekezdett egy nagyon érdekes és tanulságos történetbe.
– Valamikor régen, amikor én születtem, bizony annak már 200 éve, nagyon szerettem a telet. – Vártuk téged Télapó, -és mosolyogva nézett a mellette ülő ősz hajú apókára.
– És téged is kedves December, mert nélküled soha nem jött volna el Télapó. Abban az időben az emberek kedvesek voltak, segítettek egymásnak, önzetlenség uralkodott a földön. Az állatok az emberek legjobb barátai voltak és a hideg éjszakákon mindegyiknek jutott egy hely a meleget adó kandalló mellett, bent a házban. Szűkösen éltek az emberek, de az élelmet megosztották egymás között, csupa szeretet és béke uralkodott a földön.
Majd jöttek a rossz idők, a földön elhatalmasodott a fösvénység. Gyárak épültek, a levegő megváltozott, füst és por lepte el az erdőket. Az állatok nem találták helyüket és a gyerekek között nagyon sokan éheztek. Aki szegény volt, annak nem volt karácsonya, de aki gazdag volt, az pompában ragyogott az év minden napján, nem csak az ünnepek alkalmával. Aztán már a hó sem esett.
– Te mindig jöttél Télapó- szegezte tekintét a kismanó a Télapóra, aki a könnyeivel küszködve hallgatta a történetet. – Te voltál számukra az egyetlen vigasz, aki nem csak a gazdag gyermekek csizmájába tesz ajándékot, hanem minden gyermekébe a földön. – De most már neked is nehézkes mindenhová eljutni ebben az időben. A szánod nem csúszik, a rénszarvasok nem bírnak menni ebben a sárban.
– De mit tehetünk? – kérdezte Télapó.
– A szeretet nagyon sokat segítene, – mondta a Kismanó. Vissza kell hozni a szeretetet a földre.
-De az hogy lehetséges? – szólalt meg December.
– Vezessétek az embereket, hogy figyeljenek minden apró jelre, ami szeretetet ad és ezt becsüljék meg. Vezessétek őket a jó útra, hogy földünkről eltűnjön a gonoszság. – válaszolt a kismanó, majd megköszönve a vendéglátást elballagott,a sötét erdő sűrűjében.
Másnap reggel az erdő mélyén, édes dallam csendült. Egy kislány énekelve, dudorászva, pajkosan futkosott a bokrok között és kis tarisznyájába vígan gyűjtötte az erdő kincseit, csipkebogyót, áfonyát. Rőzsét is szednie kell, hogy anyukája a kandallót begyújtsa és apró kis kezeivel felszedte az útjába álló gallyakat. Beljebb merészkedett az erdőbe, az ösvényről is letért már, de nem bánta. Vállán átvetett tarisznyája már dugig volt tömve és rőzsét is szedett bőven.
– Itt parázslik a tűz- fordult a tűzrakó hely felé a kislány, de nincs itt senki. Körülnézett és nem messze a tűztől két rénszarvast látott, akik a sárban állva várták gazdájukat.
A kislány odasietett. Kis kezét kihúzta a meleget adó zsebéből és végigsimított a rénszarvasok apró orrán.
– De szépek vagytok és biztos nagyon éhesek is. – mondta és tarisznyáját kigombolva egy-egy marék csipkebogyót nyújtott a rénszarvasok felé.
– Egyetek.- kérlelte őket és lelkét megszállta a melegség. A rénszarvasok békésen és örömmel csemegéztek a kislány tenyeréből.
A következő pillanatban az erdő felett elkomorodott az ég, felhők gyűltek a fenyvesek fölé és szép csendesen el kezdett szállingózni a hó. December álmosan kinyújtózkodott és tekintete megakadt a lassan szállingózó hópelyheken, majd meglátta a kislányt, aki önfeledt nevetésben markából etette Télapó rénszarvasait. Télapó már ott állt mögöttük, de a kislány nem látta őt, vidáman kacarászva újabb és újabb eleséget nyújtott az éhes rénszarvasok felé.
– Ez a szeretet.- látod December, – mondta Télapó. Erről mesélt nekünk a tűznél tegnap a kismanó.
Majd egyre sűrűbben kezdett el esni a hó. Az apró gyémántok betakarták a kietlen mezőket, a hegyek hófehéren tündököltek, a patak is kipislantott a vékony jégtakaró alól, az állatok önfeledten hócsatáztak és a kismadarak a bokrok mélyén véget nem érő játékba kezdtek és kezdetét vette a tél.
A kislány még mindig ott állt. Mögötte a fenyves behavazott. Kabátját, kucsmáját belepte a hó.
– Csoda történt! – kiáltotta. – Esik a hó! – majd megperdülve örömében újabb elemózsiáért nyúlt.
Nem sejtette, hogy ez a csoda, az ő szívéből ered.
– Most folytatom az utam- mondta Télapó Decembernek és sebtében felült a szánjára.
Ezen az estén valóban csoda történt. A szeretet felmelegítette a lelkeket. A kandallókban tüzek gyúltak, a gyermekek a hóban játszottak, hóembert építettek, az állatok megmelegedtek a tűz mellett, az önzőség önzetlenné változott, a hó ragyogását elkísérte az ezüst hold és a föld békésen, meghitt boldogságban készült az ünnepekre.
Az ablakokban karácsonyi fények gyúltak, a szívekben és lelkekben elhatalmasodott a szeretet.

“Karácsonyi mese II. – Télapó –” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!