AZ EPIKUREIZMUS ÉS A SZTOA

AZ EPIKUREIZMUS ÉS A SZTOA

Arisztotelész után azok az idők következtek, amikor válságba kerül és rohamos hanyatlásnak indul a rabszolgatartó társadalom. A hellenisztikus korban már kiválnak a filozófiából a pozitív tudományok, s a filozófiai vizsgálódásnak csaknem egyedüli kérdése az emberi boldogság útjának keresése..
E kérdés vizsgálatában két egymással sok tekintetben ellentétes nézetű filozófiai irány alakult ki, az epikureizmus és a sztoa.
Az antik filozófia materialista vonalát Epikurosz folytatja, iskolájának híveit epikureistáknak nevezzük.
A materialista és ateista Epikurosz ismét életre keltette Démokritosz tanítását, s megvédte azt az idealisták támadása ellen. Epikurosz szerint a boldogság eléréséhez meg kell szabadulnunk a vallásos előítéletektől, meg kell ismernünk a természet törvényeit, és életünket azok szerint kell berendeznünk. A haláltól nem kell félnünk, hiszen a halál egyszerűen csak az anyag szétbomlása. De már életünkben is távol kell tartanunk magunkat mindentől, ami megzavarhatja a lélek békéjét és nyugalmát, meg kell szabadulnunk szenvedélyeinktől, de a közügyekben való részvétel háborgásaitól is, mert egyedül az utaraxia, a szenvedélymentes lelki hangulat biztosíthatja a boldogságot.
A sztoikusok tanításának, a sztoicizmusnak megalapítója a kitioni Zénon volt. Jól lehet a sztoicizmus sok haladó motívumot tartalmaz, mégis az egész tanításban a rabszolgatartó társadalom és az antik filozófia hanyatlása tükröződik.
A római lélekhez legközelebb a sztoikus tanítás áll, ezért ezzel bővebben foglalkozunk.
A „sztoikus szó” a görög sztoa=(oszlop)csarnok, terasz szóból ered, mivel az előadásokat és az összejöveteleket az athéni piactér előcsarnokaiban (Sztoa Poikilé) tartották.

„Tűzz magad elé egy jellemet és mintaképet,
és tartsd magad hozzá, akár egyedül vagy,
akár az emberek között. Legtöbbször
hallgass és csak a fontos dolgokról beszélj,
de azokról is keveset. Egyszer-egyszer, ha a
körülmények kívánják, beszélgethetsz, de
nem közönséges dolgokról; nem a
gladiátorokról, a lóversenyekről, az atlétákról,
de még csak az ételekről és italokról sem,
amelyekről általában beszélgetni szoktak;
elsősorban azonban a személyek
gáncsolásától, dicsőítésétől és
összehasonlításától tartózkodj. (…) A nemi
érintkezéstől a házasság előtt, amennyire
csak tudsz, tartózkodj. Aki pedig él vele, csak
úgy tegye, ahogy a törvény engedi. A magad
részéről azonban ne kellemetlenkedj és ne gáncsold
azokat, akik nem tartózkodnak tőle. Azt se hozd fel
folyton, hogy te tartózkodó vagy (…) Testednek
csak a feltétlenül szükséges dolgokat szerezd meg,
táplálékot, italt, ruházatot, lakást és személyzetet.
A külső díszt és a fényűzést teljesen kerüld.”
(Epiktétosz kézikönyve a sztoicizmusról)

Zénón utódai az iskola élén Khrüsziposz és Kleanthész voltak, de az iskola követői és művelői között olyan jóval súlyosabb nevek is vannak, mint Marcus Tullius Cicero római szónok és államférfi, Lucius Annaeus Seneca filozófus és politikus (Nero római császár tanítója), vagy Marcus Aurelius római császár és filozófus.
A sztoikus filozófia az addigi görög természetfilozófiai hagyományoknak némileg ellentmondva, Szkratészhez híven, inkább (bár nem kizárólag) a társadalomra és az emberekre, a humánumra irányult, például minden ember azonos értékűségét hirdették, és általában is a holizmust, az univerzum mélyen fekvő egységét tartották hangsúlyozandónak, valamint a panteizmust, amely tanítás szerint az isten(ek) egylényegű(ek) a természettel, az univerzummal. A keleti filozófiák közül leginkább a buddhizmussal rokonítható ez az irányzat.
A sztoikus filozófia kezdetben a cinikus filozófia egy ága volt, mely utóbbi megalapítója, Antiszthenész tanítványa volt Szókratésznek.
A görög sztoikus filozófia legfontosabb ága az etika volt, mely cinikus hatásokat mutat, de logikai és természettudományos elméleteket is felállítottak- a szókratikus megarai iskola volt hatással a logikai elméletekre.
Tanításaik szerint a filozófia három nagy területre oszlik, ezek:
– logika,
– fizika
– etika

Később a rómaiak, akik mindig is mindenben a gyakorlati hasznot keresték, a sztoikus filozófia eredményeit – természetesen leginkább az etikát – a helyes, harmonikus életvitel meghatározására és vezetésére alkalmazták és a sztoicizmus végképp amolyan életfilozófiává vált.

LOGIKA

A logika felépítésében fontosnak tartott lételméleti és metafizikai alapok tekintetében elvetették Platón ideatanát és az arisztotelészi metafizikai fogalomtan nagy részét is. Egyesek szerint a sztoikusok szélsőséges empiristák és materialisták voltak, akik mindenfajta nem-fizikai objektum létezését elvetették, de ez a nézet nem pontos: egységes filozófiát e tekintetben nem dolgoztak ki ( egyesek valóban szélsőséges empiristáknak, mások azonban inkább Arisztotelész követőinek tűnnek).
A logikát a dialektikára (érveléselmélet) és retorikára (szónoklattan) osztották, később még hozzávették ehhez a definíciókról szóló tant is. Hatással volt rájuk Arisztotelész munkássága, ennek némely elemét továbbfejlesztették, némelyiket teljesen megtagadták, de tőle független eredményeik is vannak, ezért egyeseknek az a megállapítása, hogy „a sztoikus logika, Arisztotelész logikája”, nem egészen pontos, már azért sem, amit már említettünk: a sztoikus iskola maga sem tudott egységes álláspontot kialakítani sok mindenről, természetesen belső vitákat is folytattak (ld. sztoikus logika).
A nyelv legfontosabb kategóriáinak számát az arisztotelészi kategória elmélethez képest nyolc-tízről négyre (szubszrátum, lényeg, járulék., viszony) csökkentették. Bevezették a kijelentéslogikai műveleteket, ezek között is azt is, amit ma implikációnak vagy kondicionálisnak nevezünk; s ami máig a logika egyik legvitatottabb fogalma. A nyelvet atomos felépítésűnek gondolták. Mindazt, amit ma elemi kijelentéslogikaként az ítéletalgebra alapjaiként, Boolealgebraként és hasonló neveken ismerünk, nem kis részben a sztoikusok fedezték fel.

ETIKA
A sztoikus etika szerint a jó eszméje azt jelenti, hogy követjük és elviseljük a Logosz által irányított világ történéseit, a fátumot (moira), alkalmazkodva hozzájuk. Így a sztoikusok tulajdonképpen tagadták, hogy az ember szabad lenne, pontosabban azt tartották, hogy a szabadság, a jó a lélekben van (ezt korábban a cinikusok hirdették), és nem a körülmények megválasztásában. Az ember akkor igazán szabad, ha elviseli azt, amit a gondviselés rárótt, ami nem lehet rossz, ha már a gondviselés a világot irányító értelem megvalósulása .Az ember rabszolgaként is ugyanolyan szabad lehet, mint jogilag szabad emberként, ha összhangban él a természettel és annak irányító elveivel. Ezzel tulajdonképpen legalizálják a rabszolga tartó társadalmat!
Ugyanúgy, ahogyan a kereszténység ellenzői, a sztoikusok ellenfelei is azt mondták, hogy a világot uraló értelem és a jó, Logosz eszméjének ellentmond a világban tapasztalható sok rossz dolog.. A sztoikusok erre két ellenvetést tettek: a körülmények adta nehézségek, azaz a „természetes rosszak” csak az ember szempontjából rosszak, vagy kényelmetlenek, összességében azonban azok is a világ nagyobb tökéletességét szolgálják..
A másik ellenvetésük: az emberek galádsága okozta nehézségek, azaz az „erkölcsi rossz” nem a Logoszból fakad, hanem éppenséggel abból, hogy az ilyen emberek eltérnek a gondviselés útmutatásától, és saját önző vágyaik szerint élnek.
Iyet egy sztoikus nem tesz: a bölcsesség önmérsékletet parancsol. Ez utóbbi – az önmérséklet – különösen fontos, a sztoikus filozófia legalapvetőbb gyakorlati életelve: „az Ész vezessen”, ne a vágyak és érzelmek, a gyönyörvágy és a gyűlölet, a harag és a félelem – az utóbbiak mintegy a „sötét oldalhoz” tartoznak, rabságban, függőségben tartják a lelket és szellemet, így tartózkodni kell tőlük. Ez a szenvedélymentesség, az apatheia elve.
A négy alapvető sztoikus erény: a bölcsesség, a bátorság, az igazságszeretet, és a mértéktartás (ez utóbbi felosztás még Platontól ered).
Minthogy minden ember az egyetemes lélek és szellem megtestesülése, a sztoikusoknak barátságban-testvériségben kell élnie az összes többi emberrel és késznek kell lennie segíteni nekik ( a rómaiak kicsit sajátosabban értelmezték azt az elvet). A sztoikus számára tehát az ember gazdasága vagy rangja nem emelheti azt minőségben a többi ember fölé, mivel a szegények és elesettek ugyanúgy a világlélek megtestesülései, mint bárki más.
Innen ered a sztoikus filozófia ama fontos jegye, az a beállítottság, amelyet kozmopolitizmusnak nevezünk: mivel az ember „minősége életének helyétől és az ottani körülményekhez való alkalmazkodástól sem függ, a sztoikus mindenhol otthon érzi magát a világban..
Így, a kereszténység előtt a sztoicizmus felismerte és támogatta az emberiség testvériségét és minden emberi lény természet előtti egyenlőségét. Az antik görög-római világban kétségkívül a sztoicizmus volt a legbefolyásosabb iskola, számos híres személyiséget: írót és politikust vezérelt gondolataiban, tetteiben.
Marcus Aurelius római császártól származik például a „világállam” gondolatának első ismert publikálása. Ennek megvalósítása azonban még a nagy Római Birodalomnak sem sikerülhetett, sőt annak lassú szétesését okozta.
A sztoikus filozófia az antikvitásban óriási hatást gyakorolt a közéletre és a tudományra (lásd Idősebb Plinius, Seneca, Marcus Aurelius), a római kor egyik legfontosabb irányzata lett, nem utolsósorban azért, mert az általa preferált erények és ideálok (bátorság, méltóság), a szenvedés tűrése, a (rabszolga)sors elfogadása igen jól beilleszthető volt a római – a katonapolgár eszményére és a rabszolgamunkára alapuló – társadalomba, mindezeket nemcsak a konzervatív rómaiak, hanem a fiatalság egy jelentős része is el tudta fogadni; azonkívül a korai sztoikusok legnagyobbjai ( a későbbiek már nem mindig) életükkel személyes példáját tudták adni, hogy ez a filozófia a szó szoros értelmében élhető.
A sztoicizmus hatása a középkorra igen erősen lecsökkent. Ennek magyarázatát röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy a kora keresztény korban mindenféle filozófia hatása csökkent egészen körülbelül az 5. századik, amikor ez a helyzet változott, ezt a korszakot azonban a sztoikusok művei nem élték túl.

 

 

 

Szólj hozzá!