Kabala szív

Hogy is kezdjem el? Ők voltak azok a kedves szomszédok, akik csecsemőkorom óta ismertek.

Még a gyerekeikkel is játszottam. Soha nem múlt el úgy nap, hogy ne köszöntem, s ne beszéltem volna velük. Rózsi néniék közvetlen mellettünk laktak, a buszmegállónál. Szegényeknek, zajosak voltak az éjszakáik, különösen nyáron, nyitott ablaknál. Ott tanyázott a sok suttyó, neveletlen, vonyító kölkök, s lányok egyaránt. Nem egyszer betörték, a buszmegálló ablakát, ajtaját. Néha a váróban, s a váró környékén végezték el a nagydolgaikat. Az utcai piros telefonfülkét is szétrúgták. Az biztos, hogy a kultúra nem verte ki náluk a biztosítékot.

Rózsi néniék olyanok voltak, mint a családtagok. Ugyan erre nem emlékszem, mert kicsi voltam, amikor drága nagyapám 78-ban haldoklott a kórházban. Akkor Rózsi néniék vigyáztak ránk, amíg anyuék haza nem értek, „Pityke őrmesterrel”, így neveztem a fiukat, akivel gyakran játszottam. Négy évvel volt csak idősebb nálam. Vele ettem papsajtot, ez egy közönséges fűféle, amit az udvarunkban szedtünk. Pityu élénk kisgyerek volt, de szerettünk együtt játszani. Le is vagyok vele fényképezve, ahogy anya fogja a két kezem, s ő ott áll mellettünk, a sátortetős, bordó-sárgás házuk előtt.

Pista bácsira, Rózsi néni férjére is tisztán emlékszem. Néha úgy visszapörgetném az idő kerekét, s mindannyijukkal eltöltenék még egy kis időt, mert részeseik voltak életemnek, s mára igencsak hiányoznak.

Pista bácsi segített felépíteni édesapámnak a tégla disznóólat. Azt hiszem, ekkor lettek lebontva a faólakkal együtt nagyapám zöld galambdúca is, amit nagyon sajnáltam, mert a papa keze munkája volt.

Egy havas reggelen dühös voltam a világra, mert a továbbtanulás végett, Pécsre mentünk busszal. Egyszercsak Pista mosolyogva integetett ki az ablakon. Akkor már tolókocsiban ült szegény, betegen, s összeszorult a szívem.

A kilencvenes évek elején halt meg, még mindig hallom, ahogy a kisunokája, Ildikó, keservesen sírva azt mondogatta: „ meghalt az én kékszemű papám”.

Rózsi néni gyakran látott, az utcánkban biciklizni. Rövid őszes-fekete haja volt. Tudtam mikor szomorú, mert arcára kiült a fájdalom. Nyáron sokszor fűnyírózott, a rövidebb füvet könnyebben vágta, öreg fűnyírójával.

Gyakran rámnézett kérés nélkül is, és ha valami nem várt különleges dolog történt még anya távol volt, gondolok itt a postásra, vagy vizesekre, amikor órát jöttek leolvasni, mindig számíthattam a segítségére. Mindegyik kutyánk, még legbolondabb is beengedte. Sohase gondoltam erre, de most egyre többet, hogy Rózsi néni biztonságot adott nekem, amíg mellettünk lakott.

Aztán 2018 nyarán könnyesen, s fájdalommal beköltözött Pécsre. Mielőtt elment, elköszönt, és ő egy piros szívet ajándékozott nekem, s azt mondta meghatottan: “ha ránézel a kabala szívre, gondolj rám Csillagom.”

Amíg Hetényben laktunk, s jött a lányához, öröm volt találkozni vele. Rózsikáék szintén nagyon jó szomszédjaink voltak.

Rózsi néni nagyon hiányzik nekem, sohasem feledem.

2020. december 9.

Szólj hozzá!