POMPEJI

POMPEJI
(POMPEII)

Pompeii ókori római romváros Nápoly közelében, Campania olasz tartományban. Eredeti etruszk neve Pmpei, népszerűsítő irodalomban és útikalauzokban Pompeji, a közelében elterülő mai olasz város neve Pompei. A város a Vezúv lábánál, lávatalapzaton épült. Valószínűleg az oszkok alapították. Gazdasági és politikai fejlődését jelentősen befolyásolták a Nápolyi-öbölben megtelepült görögök. A görög művészet hatása néhány templom, helyiség díszítésében és részben magán a várost körülvevő falon is felismerhető. Rövid ideig az etruszkok birtokolták, majd a szamniszok. Pompeii részt vett a campaniai városok Róma elleni szövetségében, ennek következtében i.e. 89-ben Sulla csapatai megtámadták. Noha szövetségesei segítettek az ostromnak ellenállni, a város i.e. 80-ban behódolt Rómának. Ezt követően Colonia Cornelia Veneria Pompeinorum néven római kolónia lett. A Vezúv kitörése pusztította el 79-ben. Hatalmas hamu- és lapillitömeg lepte be a várost, teljesen eltemetve azt.
FÖLDRENGÉSEK
Pompeii és a környező települések lakói hozzászoktak a gyakori földrengésekhez, amelyek nem keltettek pánikot. Ezt ifjabb Plinius írásaiból tudjuk. 62. február 5-én erős földrengés rázta meg a vidéket, súlyos károkat okozva a kikötőben és a városban. A délutáni órákban bekövetkezett rengés az utólagos becslések szerint 5-ös és 6-os közötti (Richter-skála) erősségű lehetett.
A lakosság éppen Augustus császár ünneplésére készült, ugyanakkor a város patrónusának ünnepe is erre a napra esett. A földrengést általános pánikhangulat követte, amit csak tetőztek az olajlámpák által okozott tüzek. A közeli Hercunaleum és Nuceria városait szintén érintette a földrengés pusztító ereje, amelynek következtében számos templom, lakóház, híd, valamint út elpusztult. A feltételezések szerint szinte a város összes épülete megrongálódott. A földmozgást követő napokban a városban anarchia dúlt, általános jelenséggé vált a rablás, fosztogatás, a lakosokat pedig éhínség gyötörte.
Ezután végeztek ugyan újjáépítési munkálatokat, de a földrengés által okozott teljes kárt nem sikerült felszámolni. Nem létezik adat arról, hogy ebben az időszakban hány ember hagyta el a várost és költözött a birodalom más vidékeire. A lassú újjáépítési folyamatot a további kisebb földrengésekkel magyarázzák, amelyek a Vezúv 79-es kitöréséig egyre gyakrabban jelentkeztek. Akiknek nem volt ideje elmenekülni a városból, azok elsősorban összedőlt házaikban haltak , vagy a másodjára belélegzett lávakőportól okozott légszomj okozatával fulladtak meg.
A VEZÚV KITÖRÉSE
79. augusztus 24-én a Vezúv kráterét évezredekig elzáró lávadugó váratlanul, iszonyú erővel dobódott ki Campania derült egére. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa. Az eget elsötétítette a vulkáni hamuból képződött sötét felhő, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött. Pompeiit 7-8 méter vastag hamuréteg fedte be, s borsószemnyitől a mogyorónagyságig terjedő kövek szüntelenül hulló zápora temette el.
A kitörés dátuma eddig is kérdéses volt, mert egyetlen forrás volt rá Plinius, miközben ősszel érő gyümölcsök, és használatban lévő parázstartók kerültek elő a vulkáni hamu alól. Egy 2018-ban előkerült graffiti alapján a kitörés október 24-én történhetett.
Ezen a napon rossz ómenként pont Vulcanalia volt, Vulcanus ünnepe. A kitörésről ifjabb Plinius (akinek nagybátyja, idősebb Plinius a misenumi flotta parancsnoka volt a kitörés pillanatában és akli a mentési munkálatok során vesztette életét) részletesen beszámolt Tacitus római történetíróhoz küldött levelében, így ez a legjobban dokumentált kitörés az ókorból.
A rómaiak tudták ugyan, hogy a Vezúv vulkán, de kialudtnak vélték. Mint ahogyan az Plinius leveléből is kitűnik, Misenum lakosai látták ugyan a kitörés során feltörő felhőt, de nem tudták beazonosítani, melyik hegyből származik. Ez is mutatja, hogy a Vezúv nem ártalmas vulkánként élt a köztudatban.
A 2. században élt Cassius Dio is leírja- utólagos beszámolók nyomán – a kitörés történetét, s noha írásába bevisz némi fantasztikumot is, krónikája mégis valószerűnek tűnik. Innen tudjuk, hogy a kitörés idején Pompeii lakossága a pincékbe húzódott a kőzápor elől. A befelé lejtősre épített római tetők tölcsérként ömlesztették a lapillit a házak udvarára. A hatalmas súly alatt a tetőzet hamar beomlott, ha addig egyáltalán ellenállt a gyakori földrengéseknek. Az utcákat magas lapilli- és hamuréteg borította, ami lehetetlenné tette az ajtók és kapuk kinyitását, ígí aki a pincébe menekült, kijönni többé már nem tudott. A lapilliből és vulkáni hamuból álló réteg, aminek szintje néhány ház falán látható, elég forró volt ahhoz, hogy megolvassza a falfestményeket védő viaszréteget. A lakosság nagy része a Vezúvval ellentétes irányba, a Sarno-folyó felé menekült, hol utolérte őket a vég (számos csontvázat és jelentős értéket találtak az itt végzett ásatások során).
Pompeii végzetét Hercunaleummal ellentétben nem a láva okozta, hanem a vulkánból kivetett hamu és lapilli, amik vastag rétegben rakódtak le a városban, teljesen betemetve azt.
AZ ÁSATÁSOK RÖVID TÖRTÉNETE
Az első leletekre 1592-ben bukkant rá Domenico Fontana, nápolyi mérnök, aki a Sarno-folyó csatornázási munkálatait vezette. Ekkor kerültek a felszínre az első márványtáblák, érmék, amelyek iránt akkoriban nem volt nagy tudományos érdeklődés.
D’Elboeuf herceg, miután felkeltette figyelmét a leletek híre, nagyobb birtokot vásárolt ezen a területen és terv nélküli ásatásokba kezdett, amelyek során három márványszobrot talált, ezek később a drezdai nők név alatt váltak ismertté.
Az ásatásokat hivatalosan 1748 áprilisában kezdték meg Rocque Joaquin de Alcubierre spanyol mérnök vezetésével,akinek nevéhez fűződik Hercunaleum 1738-as felfedezése is, illetve segédkezett d’Elboeuf herceg ásatásainál is.
1763-ban egy táblát találtak, Respublica Pompeianorum felirattal. Ekkor sikerült a várost véglegesen beazonosítani.
Winckelmann munkásságának köszönhetően megnőtt a leletek iránti érdeklődés, és a rómait is sikerült az európai kultúra részeként elfogadtatni.
A feltárás folytatását nagyban segítette a Nápolyi Királyság francia megszállása 1806 és 1815 között. A francia mérnökök tervszerűen megszervezték az ásatást, amin csaknem hétszáz munkás dolgozott. felszínre hozták a fórum nagy részét, a Via Mercurio, valamint a Via del Foro épületeit. A franciák távozásáig azonban nem sikerült a teljes városfalat kiásni. A franciák utáni időszakban az ásatáshoz sosem volt elég pénz, a munka lassan haladt. Ebben az időszakban találták meg a faun házát, a tragikus költő házát és a Dioszkurosz-templomot.
A munkálatok új korszaka 1863-ban kezdődött, amikor Giuseppe Fiorellit bízták meg az ásatás vezetésével. A munkálatok technikájának fejlődésével hatékonnyá vált Pompeii feltárása.
A felszínre hozott épületek többségét Fiorelli utóda, Michele Ruggiero restaurálta. Ekkor ásták ki teljesen a nyugati városrészt.
A második világháború során a szövetségesek egyik felderítő repülőgépének személyzete állítólag náci hadosztályt észlelt Pompeii romjai között. A szövetséges parancsnok elrendelte a romváros bombázását, s ennek során romba dőltek a város több mint kétezer éves épületei. (MICSODA BARBÁRSÁG, PÓTOLHATATLAN, RÉGÉSZETI, MŰEMLÉKI VESZTESÉG!) Csak utólag derült ki, hogy a kiküldött felderítő tévedett!
Az 1920-as évek óta Amadeo Maiuri vezette az ásatásokat, csaknem negyven éven keresztül. Munkásága idején tárták fel az utolsó épületeket és a városfalakat. A leletek megóvását azonban erősen elhanyagolták, ami a későbbi régészeti vezetőknek nagy gondot okozott. Az 1980-as földrengés erősen megrongálta Pompeii épületeit, de gyorsan helyreállították őket.
Mostanra a város közel kétharmadát már kiásták. Az intenzív, nagy felületű feltárásokat leállították, a régészek inkább rekonstruálják és dokumentálják a már feltárt épületeket. A legértékesebb leleteket a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban, illetve a helyszínen kialakított bemutatóhelyen őrzik.
JELENTŐSÉGE, JELENE ÉS JÖVŐJE
A ma 66 hektárt felölelő, felásott terület a világ legnagyobb ismert összefüggő romvárosa. Állagának megőrzése napjainkban is a régészek számára látszólag megoldhatatlan problémát okoz, vet fel. Számos épülete rossz, összeomláshoz közeli állapotban van. A romok megmentése csak nemzetközi együttműködés révén lehetséges! Az olasz állam is reagált a helyzetre, és Pompei igazgatásának nagy önállóságot és anyagi autonómiát adott. 1997-ben Pompeii az UNESCO Világörökség listájára is felkerült. A régészek, kutatók, restaurátorok legfontosabb feladata a város romlását megelőzni és a várost a romokat látogató nyilvánosságtól megóvni. A sok erőfeszítés ellenére ez utóbbi probléma még megoldásra vár, így nagy része a közönség elől el van zárva. Évente több mint két millióan látogatják meg a várost, a környéken a turizmus jelentős gazdasági tényezőnek számít.
Azonban, ha a környéken járunk, akkor mindenképpen látogassunk el Pompeiibe, ebbe az antik római kor dicsőségét, kultúráját romjaiban is felidéző és megőrző városba.
Pompeii tragikus történetét az irodalomban és a filmművészetben is számos alkotás megörökíti, dokumentálja.

 

“POMPEJI” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!