Telek

Összes megtekintés: 40 

Az emberek mindig magukat látják a tájban: tükrözi a táj őket és ők maguk a tájat. Talán ezért van az, hogy a tiszta, fehér telek megnyugvást sejtetnek, eltakarnak és puha paplanként terülnek a földre. Mintát, csupán a tájon átosonó lábnyomok ejtenek e takarón. Szépsége abból adódik, hogy míg messze nyúló fehér tengerként pompázik a szemünk előtt, mégsem a megfoghatatlan, érinthetetlen időtlenség érzését kelti bennünk: a fehérség mindig többre vágyik… nyomokra, hangokra, benyomásokra, emberi melegségre. Furcsa, hogy az ember éppen a fehér káprázatért, a csendért, a csodáért, a hideg, érdes puhaságért kedveli a telet.
Homály van és köd. Füstös zimankó mögött sejlik fel a fagyöngy mohazöldje egy fagyott, ágon maradt, alma mellett, mely olyannyira kapaszkodik a zöld gömbcsodába mint élet az életbe. Latyakos, sáros, úttalan utak, füstölgő kémények drót szövevényei, dermedt rabtáborok, elmúlt telek, bronzszínű diók, a fenyő megmásíthatatlan, semmivel nem téveszthető illata. Ez is a Tél: december közepe.
Subás ember tereli a nyájat vaskos bekecsben, ormótlan domboldalon, fagyott patakok medre felé. Csendes, s, ha olykor füstölgő pára, szó, hagyja el a száját, az is az állatokhoz szól.
A jászol felé tartanak.
Öregasszony, barázda szántotta ábrázattal, hazavárja gyermekeit. Ünnepre készül, ott, ahol a kis út a pusztába torkollik. Kalácsillatú hajnalokon, nehéz, kovászos kezek régmúlt karácsonyok emlékét gyúrják, formálják, alakítgatják olybá, hogy az emlékezés ne akadozzon… sínt görgetnek, utakat köveznek minden előtörő képsornak, a „talán”- okat igenekre cserélik, a tésztát krémmel összerakják, a gyermeket hazavárják. Látják annak boldog gyermeki arcát gyorsfelvételen a dombról lesuhanó szánkó elmosódott képével, érzik ölelését, látják nőni… felnőni.
Mindig ünnepnek kéne lennie.
Zord futás, futó tekintet, mord szavak, kis alkóvban megbúvó igazságtalan hidegek, káprázatos fények, csillogó hópelyhek, számtalan sok műangyal és még több elő karácsonyfa. De hol van az igazi?- kérdezi a gyerek, akiben megvan még az a tiszta hit, mellyel a világra tekint. „Nekem az az igazi, amit nem látunk, csak érezzük, hogy van.”- válaszol, mintegy magában. Magának.
December van: vidám vagyok. Csillogó fények, ajándékozni vágyó, ajándékra váró emberek, ünnepvárás,” Kis karácsony, nagy karácsony”… meglátom a tájban a fát, amit eddig nem: csodaszép a kopott avar, a színtelen rögzült kép, a kanyargós, sáros ösvények, az úton elém ugró nyúl. A gyermeki, örök várakozás valamire, valami szépre. Előttem sok rajz: zöld fenyő, kis erdei kunyhó, kacagó napocska, a betlehemi csillag, gyermeki kacaj, ölelés. A csillag, mely megszámlálhatatlan telet látott, beleivódott a képbe, örök kelléke maradt a filmnek. Ott ragyog a szívekben.
Fehér szomorúság tölti el a szívem: koszorúillatú december van, fenyőillatú december van. Homályosan látom a két elmosódott fénycsóvát: advent második vasárnapja… és jönnek felém a képek, hangok, mosolyok. Minden mozgásban van: a kinti világ a fényeivel, kacajával.
Én az emlékeim közt járok: mesebeli tájakon, hófehér utakon, fények előtt játszó pillangóhópelyhek közt. Zúzmarás esteken szélfútta arccal teát iszogatok az ünnep fényében. Kornis Melinda

“Telek” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!