Ütötte a láthatatlan falakat. Ököllel verte, ahogy ereje engedte. De csak egy jelenség volt. Nem volt neki sem ereje, amelyet más érzékelhetett volna, csak a börtöne. Szabadulni akart a kényszer szállásából, de nem tehette. Mert még nem jött el az ideje. Üres szemgödrei csak a semmibe bámultak. Homlokát a fekete falnak támasztotta, melynek nem volt semmi hőérzete. Csak tömörsége. Vajon ez lenne? A Lélek? Tömör sötétségbe száműzött rab? Nincs ki ölelje vagy szeresse. Sovány testként teng abban a meghatározhatatlan helyen. De gondolkozik. Hangot ad véleményének. Mesél tapasztalatairól. Intelmet ad, ha rossz útra fordul minden.
„Érzed a fizikai fájdalmat?” hallotta a testetlen kérdést. A lélek megsimogatta karcsú testét, mely megremegett. Hallgatta a beszűrődő hangokat, melyek bántották. A sötét fal nem szigetelt kellően. Lüktetett, és pulzált. Minden érintés égette. A hely is fullasztóvá vált. Lassan fogyott el a levegő, mintha kiszorították volna azon a meghatározhatatlan helyen. Meg akart fulladni. Nem volt más választása.
