A jóság álruhája

Ma már nem olyanok a telek, mint akkor, amikor gyermek voltam és nagyanyám házában, a kályha mellett, a cserge takaró alá kucorodva hallgattam a meséket.
Szörnyű történetek voltak háborúról és emberevő farkasokról, de ott a kályha melegében, a takaró oltalma alatt valószínűtlennek hatott, mintha soha megsem történt volna, csak könyvből olvasna fel a nagyanyám.
Egy karácsony előtti hóviharos estén, amikor a kéményen át, a házba is bejutott a szél, még a mennyezetről lelogó petróleum lámpa lángját is meglobogtatta, ijedtemben a fejemre húztam a takarót, mert valaki dörömbölt az ajtón.
-Ki lehet ilyenkor? – kapta fel a fejét anyám.
-Talán valami csavargó? – suttogta nagyanyám.
A férfiak a bányában dolgoztak, magunk voltunk otthon, nők és gyerekek.
Az ajtó retesszel volt bezárva, a zörgetéstől a retesz is hangosan zakatolt.
-Ki az? – szólalt meg nagyanyám.
-Anti vagyok édesanyám, engedjen már be, megfagyok.
-Honnét a csudából kerülsz ide ilyenkor? – nyitott ajtót anyám.
Nagybátyámmal együtt a hó és a hideg is bejött a házba.
-Nem akarok alkalmatlankodni, csak a hazafelé út járhatatlan a sok hótol – lépett a kályhához közelebb Anti bácsi.
-Vesd le a zekédet te, és ne gyere olyan közel a tűzhöz, nem jó ha hirtelen ér a nagymeleg – utasítgatta nagyanyám.
-Anyám bort forralt, mert Anti bácsi nem szerette a teát. A bortól aztán vidámabb lett a hangulat, kissé álmosan hallgattam a felnőtteket, ahogy anyám és a bátyja sorra idézik fel a régi emlékeket.
-Hát arra emlékszel-e Magda, amikor Rózsa Sándor itt járt?
-Már akartam mondani, most is azt hittük valami betyár, vagy csavargó veri az ajtót, ugye édesanyám?
-Azt hát. Ilyen cudar időben tiszteséges ember nem maszkál.
-Ki volt az a Rózsa Sándor? – bújtam ki a takaró alól, mert erősen felkeltette az érdeklődésemet.
-Az nem Rózsa Sándor volt, csak annak mondta magát – szólalt meg nagyanyám.
-Valami tolvaj lehetett, mert értékes holmik voltak a batyujában, amikor szállást kért.
-Honnan tudja édesanyám, tán megnézte a batyut?
-Meg én, amikor aludt! Mondtam is reggel, hogy ennyit és ennyit kérek a szállásért, meg a vacsoráért.
-Fizetett?
-Adott egy aranygyűrűt, az elvittem az örménynek, abból lett a karácsonyfára üveggömb, cukor…
-Én a Rózsa Sándoros mesét akarom hallani, az igazit! – vágtam közbe, mert halványan derengett valami, egyszer már hallottam.
A karácsonyváráshoz hozzátartozott a mese, a régi történetek, ahogy a télhez a hó, a vakációhoz a nagyanyám, aki ekkor leült mellém az ágy szélére.

-Ez egy fájó emlék -nézett rám komolyan. -Az ember nem szívesen idézi fel, egyszer már elmeséltem, de látom, te nagyon akarod…
-Akarom, akarom, mert elfelejtettem…
-Hát legyen! Akkorka kislány lehettem mint most te, háborús idők jártak, ráadásul kemény tél volt. Apámat elvitte a háború, a katonák elhajtották az istállóból az állatainkat, anyám ott maradt velem és a nyolc testvéremmel egy kicsi üres házban és jött a karácsony.
Épp szenteste volt, gerléből főtt leves gőzölgött az asztalon, a gerlét egyik bátyám parittyázta le egy faágról. Odakint sűvített a szél, valaki megzörgette az ajtót. Azt gondoltam az angyal jött a fával, de amikor az ajtó kinyílt, egy ijesztően nagy, bajszos ember lépett be, vállán puskával. Anyám ijedten hátrált, mi mögé ugrottunk, mint tyúk alá a csibék.
-Mit akar? – sűvített anyám hangja.
-Vacsorát és szállást. Karácsony van – vette le az a kalapját.
-Jöjjön -könnyebbült meg anyám. -Van egy kis gerlice leves, szállása lesz az istállóban, az most úgyis üres.
A nagyember csak állt, bámészan nézte anyámat, azután minket.
-Maguk aztán szegények -mondta.
-Mink azok.
-Karácsony van. Egy falat hús, egy kicsi fa minden gyereknek járna -méltatlankodott az ember.
-Mindent elvitt a háború. Jól éltünk, amíg volt apjuk -magyarázkodott anyám. -Én próbálom pótolni, ahogy lehet, de most mindenki szegény.
-Nem mindenki, ne higgye! -szólt az ember mogorván és hirtelen kifordult az ajtón.
Néztük hült helyét, mintha csak álmodtuk volna.
-Ez aztán jól megijedt – nevetett anyám keserűen.
-Pedig puskája van -szólt valamelyik gyerek.
-Úgy látszik a szegénység mindennél félelmetesebb -terelt ágyba anyánk.
-Mikor jön az angyal ? -kérdezgettem, de nem kaptam választ.
Aztán hajnal felé megint csak zörgettek az ajtón.
-Ez biztosan az angyal -dörzsöltem meg álmos szemeimet.
A kályha gyér fényében láttam, hogy az ajtó kivágódik és egy karácsonyfa lendül be a szobába.
Anyám reszkető kézzel gyertyát gyújtott, riadtan nézte az embert. Talán azt hitte apánk jött mégis haza, de a fényben ugyanazt a puskás embert láttuk, aki este még szállást kért.
-Na gyerekek, megjött az angyal -dörmögte, mi azonban nem mozdultunk.
Mintha álmodtuk volna, a fán kolbászok, szalonnák lógtak, a tetején egy jól megtermett sonka is volt.
-Ki hal meg? – kérdezte anyám sápadtan.
Nem értettük miért kérdi ezt, de az ember érhette.
-Senki.
Anyám nem hitte.
-Jó na, az örménytől van.
-Szent Isten! Még ránk szabadítja a csendőrököt.
-Ne féljen asszony! Fizettem érte.
-Nem hiszem.
-De, ha mondom!
-Hiszen maga is szegény.
-Egyedül vagyok, se család, se otthon. Ejh, nem is nekem való élet… de valamikor volt, anyám, apám, asszonyom. Rég volt. Minek őrizzem a tárgyakat, ők úgy is itt vannak idebent -ütött szíve fölött a mellkasára. -Az óra, lánc, miegymás, ami utánuk maradt, elég volt az örménynek ezekért cserében -szusszant nagyot, ahogy a fát letette a ház közepére.
-Na Isten magukkal, legyen boldog karácsonyuk -szólt s már indult is ki az ajtón.
-Kit említsek meg hálaimámban? – kiáltott utána anyám.
-Rózsa Sándort – nevetett az ember és eltünt a szürkületben.
-Bolond ember -mosolygott anyám. -Áldja meg az Isten! Azért kár, hogy nem tudom ki volt valójában.
-Én tudom -szólaltam meg magabiztosan.
-Ugyan! -torkolt le a legidősebb bátyám.
-A jóisten volt. Ha nem hiszed, nézd meg a képet – mutattam az ágy fölé, ahol az Úristen szelíd arca fügött a teremtett világ fölött.
-Egyáltalán nem hasonlít…
-De igen! Láttam a szemét. Épp ilyen szelíd és jóságos volt…

Azóta is, minden karácsonykor eszembe jut ez a történet. Figyelem az utcán rohanó, ünnepi lázban égő embereket, a padon kuporgó hajléktalant, a kéregető koldust…
A jóságot keresem, nehéz vállalkozás ez tudom, hiszen a jóságnak bármilyen lehet a ruhája.