SZEMÉSZET

Összes megtekintés: 114 

Az új kabátot nem szerette. A régi szürke kabátban lépkedett lassan az alig tavaszodó fák alatt a járdán. Már egészen közel álltam hozzá, mikor nehezen látó szemeivel rám nézett, de nem szólt.
– Én vagyok, anya – érintettem meg a karját.
Mivel nagyon rosszul is hall, percek teltek el, míg tisztázta magában a váratlan helyzetet. Láttam, hogy gondban van. A lakásban aztán megszólalt, felszólítva engem a telefonálásra.
– Hívd fel az adjunktusnőt, és mondd meg, hogy operálja meg a szememet.
– Tavaly ősszel megmondta, hogy már nem vállalja.
– Hm – volt a rövid válasza. És tovább töprengett szó nélkül.
Pár nap múlva telefonált a fiam; tudom-e, hogy anya befeküdt a klinikára, talán meg is operálták.

Másnap nem tudtam odautazni, hogy meglátogassam, csak hétfőn délután. Bal szemére régen alig lát már, vagy talán semmit, a jobbat valóban megoperálták pénteken. És vasárnap, újra, ami sokáig tartott és fájdalmas volt. Napokig aggódtam az ilyen szorongásos állapot minden megnyilvánulásával. A szívem is fájt és ez csak nehezen oldódott a biztató hírek hallatán, hogy talán lát anyám.
A húsvéti ünnepeket a klinikán töltötte, hozzánk még nem lehetett szállítani ilyen hosszú útra. A megbeszélt napon érte mentem. Lázas lett közben, köhögött, hangulata sem javult. Megismert, ahogy meglátott a kórterem ajtóban. A kapun kilépve bizony vezetni kellett, kézen fogva, szokatlan volt számára a fény. De a lakás kapuja mellett lévő kis virágtartóban pompázó virágokat szeretettel megsimogatta, örült, hogy újra kinyíltak. Én pedig annak a bizonyosságnak, hogy lát anyám.

Az út nagyon elfárasztotta. A lakás fűtését ezen a napon szüntették meg a Távfűtőművek, és a panelház olyan áprilisban, mint egy betonkoporsó. Most csak reménykedtem, hogy kisüt végre a nap, hogy látni fog anyám, elmúlik a láza, köhögése, és nem fog fázni az égiek jóvoltából.
A vonaton kicsit kisimultak az idegeim. Jött egy férfi fehér bottal, bocsánatot kért a zavarásért, és harmonikakísérettel elénekelte a második világháborús, rég nem hallott dalt:
„Volt egyszer, egy hadnagyocska,
Fiatal volt és bohó…” (És nyomorék lett, mint annyi katona az értelmetlen háborúkban.)

Az a néhány fiatal, aki nem ismerte a dalt, és nem emlékezhetett a háború nyomorúságaira, nem adott semmit a férfinak. Én boldogan adtam azt a csekély összeget, amit erre szánhattam, mielőtt a kalauz finoman kivezette őt a fülkéből. Jó érzés áradt szét bennem, hogy az én anyám nem nyomorék, és talán látni is fog ezután.

“SZEMÉSZET” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Nagy nehezen sikerült válasz lehetőséghez jutnom, nem tudom, miért teszi ezt velem a gép? Mindig figyelmes vagy kis írásaimhoz, köszönöm, bár nem mindig vidámak. Magdolna

Szólj hozzá!