Tombol a vihar

A tengerparton megállt a levegő mozgása. Mindenki kint feküdt a parti föveny nyugágyaiban. Tündökölt felettük a tűző Nap, ami égetni akarta bőrápolóval bekent testüket. Elfeledni jöttek a mindennapok keserves mókuskerekében töltött órákat. Sándor napok óta messziről figyelt egy ébenfekete hajú lányt. A lánynak olyan volt az alakja, mint egy légies tünemény. A fekete haja a derekán alul ért, amikor kibontott hajkoronával jött ki a partra. Máskor kontyot készítetett belőle és jobb oldalt a halántéka mellé betűzött egy tűzpiros virágot. Sándor semmi súlyfelesleget nem látott a kétrészes, tarka bikinibe öltözött alakon. Próbálta megfejteni, hogy magányos-e a lány, vagy sem? Reggelente egyedül látta a svédasztalnál. A lány lassan és megfontoltan fogyasztotta el a reggelijét. Már tudta Sándor, hogy az kistányérjára a gyümölcsökön kívül, két rizsből készült kenyérszeletet vesz, majd leteszi az asztalához és visszamegy a teáért. Lassan csorgatta a poharába a forrónak alig nevezhető vizet a melegentartóból, majd határozott mozdulattal kiveszi a filtert. Mindig ugyan az, csipkebogyó és citromfű. Leül, s olyan elégedett képpel, mint a ma született bárány, inni kezd. Méltóságteljes odaadással. Sándor délben megint igyekezett megvárni a lányt, két-három embert előre engedett, majd a szemével követte. A napok óta kiválasztott menü után már biztos volt abban, hogy nem vegetáriánus csak az egészséges táplálkozás híve lehet. A lány soha sem nézett felé, de a mozdulatai, az illat, ami ott lebegett körülötte, mágnesként vonzotta Sándort. Délután kint találta egy kisebb árnyékot adó fa alatt. Napernyőjét feje fölé fordította és kezében ott volt egy könyv. Ilyenkor a lány körül megszűnt a világ, csak a könyv lapjainak a zizzenését lehetet hallani. A lány este könnyű nyári ruhát viselt, tele rózsákkal, mint ha valami tündérkertből lépett volna ki. Most is egyedül magányosan ült le egy asztalhoz. – Most, most! Meg kell megszólítani! Már lépett is egyet, már nyílt is Sándor ajka, hogy – szabad lesz? De abban a pillanatban ránézett a tálcájára, hiányzott róla a kenyér. Gyorsan visszafordult. Újra beállt a sorba Mire rákerült már nem volt szabad hely az lány asztalánál. – Majd holnap. – A fene egye azt a fránya kenyeret, mérgelődött magában. Sándor .Valahogy még is meg kellene szólítani lányt. De hogyan? Esze ágában sem tartotta, hogy a nyaralás alatt flörtöljön. Az egy éjszakás kaland az ő számára erkölcstelen dolog volt. Sem magára nézve, sem a partnerére nézve nem tartotta helyénvalónak. Sándor szerint annak, hogy valami kis vonzalom is kialakuljon két emberközt, az a szívekre van bízva. Igen azt meg kell érlelni. Azt nagyon, de nagyon meg kell fontolni. A szépség nem minden, a lányból áradó illat sem vonhatja el a figyelmét. Ki kell várni. Sándor a vacsora után sétálni ment le a tengerpartra. Megfejthetetlen csend volt, egyetlen lelket sem látott a partmentén. Cipőjét kezében lóbálta, nézte a tenger végelláthatatlan felszínét. A homokos parton hol előre, hol hátra mozdultak meg a hullámok. Enyhe szellő sodorta őket oda és vissza. A homokkal időközönként magukkal hoztak egy – egy kagylót. Kisebbek, nagyobbacskák, amik kínálták magukat. – Hajolj le, vigyél magaddal! Sándor lábujjával kicsit odébb rúgta, vissza akarta adni a tengernek. -A tiéd, mit kezdjek én vele? A tenger csendes mozgása egy kis idő múlva megváltozott. Talán haragra gerjedt, hogy ő nem méltányolja a kincseit? Figyelte, ahogy messziről egyre emelkednek a hullámok. Fehér tajtékot vetnek, majd alámerülnek a vízbe. -Vihar lesz? Fent az égen még semmi jelét nem látta, az a csillagokkal volt teleszórva. Micsoda különbség! Fent a tengerkék égbolton béke és nyugalom van, lent a szél egyre erősebb. Hullámok lovagolják meg a tenger felszínét. Pár perc múlva messziről láthatóan nem a fényes napkorong verte széjjel a sugarait, hanem úszni kezdtek a viharfelhők.
– Még ma éjjel leszakad az ég! – szólalt meg mellé érve egy öreg szakálas ember. Tudom, én itt élek. Ismerem jól a tengert, a szél járását és a felhők vonulását. Jó lesz vigyázni. Közeleg a dagály. Azt hiszem rosszul is mondom, nem a dagály, hanem a háborgó tenger.
– Biztos benne?
– Igen. Nézzen arra a kis sziget felé. Látja? Feketedik az ég alja. Nem viharfelhő, hanem a madarak. Menedéket keresnek, aztán ha elmúlt a vihar visszatérnek a partra.
Sándor sietősre vette a lépéseit. A talpa alatt hirtelen valami szúrást érzett.- Mi ez? Lehajolt, s ott volt előtte egy tengeri sün. Olyan, mint aki menekülni akar. A hullámok egyre közelebb értek. A szél sem a szebbik képét mutatta. A parti fák kezdtek hajladozni. A pálmafák leveli hatalmas legyezőként fordultak jobbra, balra. A kora esti csendhez képest az angyalok seregét felváltották a gonosz szellemek. Messziről már cikáztak a villámok. Egy mennydörgés távoli hangja is figyelmeztetésként hatott. Be kell menni a partról!- fogalmazódott meg Sándorban.
S ekkor vele szembe futott a lány. Kezében egy szörfdeszka, fekete haját kibontotta, szalad a viharral szembe. Most egy pillanatra összeért a tekintetük. Sándor maga sem tudta miért, de ahogy mellé ért a lány elkapta a karját.
– Ne menjen! Vihar közeledik! Vissza kell mennünk a szállodába!
A lány egy pillanatra megállt, majd kikapta kezét Sándor kezéből.
– Butaság! Én szeretem a vihart. Erre vártam érti, erre!
– Ide figyeljen, engem figyelmeztetett egy szakálas úr, most komoly vihar jön. Ő itt él, ismeri a tengert.
– Neki lehet, hogy nagy lesz a vihar, de nekem nem! Ha nem fél a vihartól, akkor figyelje, meglovagolom a hullámokat.
– Mit? Be akar menni a vízbe?
– Igen!
S már fent is volt a lány szörfdeszkán és hagyta, hogy a hullámok felé sodorja a szél. Oda, ahonnan a tengeri sün is kisodródott, oda, ahonnan a madarak is elmenekültek. S látta Sándor, ahogy feldobja a lányt a part felé tartó hullám. Repül a levegőbe, majd alámerül a hullámba. Fekete hajáról messzire csapódik szét a tenger vize. Olyan volt, mintha egy hableány cikázna fent a hullámok szárnyán.
– El fogja nyelni a tenger! – kiáltott Sándor kétségbeesve.
Perceken belül a lány újra fent volt a hullám hátán, majd alámerült. Játszott a viharral. Színes fürdőruhája hol felvillant a víz hátán, hol elmerült a habzó áradattal.
– Meg fog halni! – kiabálta újra Sándor.
Mozdulatlan nézte a lány és a tenger versenyét. Olyannak tűnt Sándor szemében, a lány, mint aki elvesztette az eszét, hagyja, hogy vigye, dobálja fel a tenger, majd alámerítse a mélybe. S a hullámok egyre meredekebb és egyre magasabb falat vontak a tenger felszíne fölé. Egyszer csak Sándor nem látta a légiesen felrepülő testet. Sem a maga után hagyott hajfonatból fröccsenő vizet.
– Elnyelte! Elnyelte! – ordította Sándor.
Bevettette magát vízbe, oda ahol az előbb a hullámok repítették az ég felé a lányt. Érezte a víz óriási erejét. Olyan súllyal nehezedett a testére, mintha őt is gúzsba akarná kötni. Mély levegőt vett és alábukott. A víz zavaros, zajos forgással sodorta Sándort is tovább. Eszeveszetten kapaszkodott az utolsó képbe. A fekete hajat kereste. Valami a kezébe akadt. Már elfogyott a levegője. A hullám most felette tajtékzott tovább. Gyorsan feljött a vízfelszínére. Mély levegő vett, újra alábukott és hagyta, hogy sodorja a víz, abba az irányba ahol a lány testét látta alámerülni. Csapkodta a vizet, kereste a semmiben, a mélységben a lányt. Hirtelen valami hajcsomót érintett meg. Elkapta, próbálta a karjára csavarni és felemelkedni a víz felszínére. Levegőt kell vennie, mert őt is elragadja a tenger. Ahogy kiért a feje a vízből, mélylevegőt vett. Most már érezte, tisztán érezte, hogy a lány haját fogja. Úszott a hullámokkal, hagyta, hogy felvegye a hátára és vigye a part felé. Pár perc múlva elérte a lába a talajt. Keresni kezdte a lány testét. Élettelenül ült meg a lány mellkasa a tenyerében. Húzta vonta maga mellett, majd átölte és kiúszott vele a háborgó tengerből. A villámok ott cikáztak körülötte. A tenger hullámai utána dobálták a kagylókkal teli kavicsot. A part szélére fektette le a lány testét. Megpróbálta újra éleszteni, ütemesen nyomkodta a mellkasát, belefújt a lány szájába, egyszer kétszer, majd újra próbálkozott.
– Éledjen már! – rimánkodott magában. – Ne, ne adja fel!
Egy rezdülés, és a lány öklendezve hányni kezdte a vizet. Oldalára fordította, s nézte, figyelte, ahogy rázkódnak a virágok a fürdőruhán.
– Köszönöm Istenem!- sóhajtott Sándor egy nagyot.
A lány lassan magához tért.
– Hol vagyok? – kérdezte alig hallható hangon.
– Kint a parton – felelte Sándor – már kint a parton.
– Hogy kerültem ide?
– Kihúztam, ha megbocsájtja a hajánál fogva. Most menjünk, addig még ide nem ér a nagy vihar.
Sándor ölébe vette a lány elpilled testét és bevitt a szállodába. Érezte, ahogy a gyenge, erőtlen karok átfogják a nyakát. Most a tenger zavaros vízének illata váltotta fel a lány testének jázminvirágos illatát. Nem törődött vele. Sietett, hogy minél előbb menedékbe érjenek. A teraszról visszanézve látta, amint egy hatalmas hullám eléri a part szélét, aztán megered az eső. Olyan iszonyú folyamként hullott alá, hogy át sem lehetet látni rajt. A villámok egyre sűrűbben cikáztak fent az égen és a mennydörgés egymást érte. Kint szinte földig hajoltak a pálmafák. Zokogtak a viharban. Tépte, repítette az ágaikat. A piros leander virágait szerte-széjjel szórta az udvaron. A lány ott pihent egy nyugágyon, fekete hajáról csorgott le a víz. Arcára lassan visszatért a pír. Szemhéja lecsukódott, valamit motyogott magában, aztán elaludt. Sándor betakarta egy pokróccal, leheveredett mellé egy másik nyugágyra. A terasz üvegfalán keresztül figyelte, ahogy kint dühöng, mindig hevesebben csapkodja a szél a tenger hullámait. Mintha éhes szájával az egyre magasabb hullámmal a lányt keresné. Nem találja, s mindig mérgesebb dühvel tör a part felé. Fáradtan adta meg magát Sándor is az alvásnak. Mikor felébredt ott aludt mellette a lány. Felkelt, keresett egy virágot a leander mellett. Felvette, beletűzte a lány hajába. Nézte, ahogy egyenletesen lélegzik, s néha mosolyog. Sándor azt érezte, talán csak álmodta az egészet. Aztán jött az ősz öregember. Megállt mellette és megfogta a vállát.
– Mit mondtam. Tudnia kell, hogy a tomboló vihar mindig kér magának valakit, akit elrejthet lent a tenger mélyén. Ott az ő várában, hogy majd nyári éjszakákon hallhassa a gyönyörűséges énekét. Szirénné változtatja, hogy idővel magával ragadjon egy ifjú lelket. Láttam, mérges volt magára a tenger. Tombolt, ahogy csak bírt, mert maga elrabolta tőle a lányt. Igen, elrabolt tőle egy lelket. Áldja meg érte a Jóisten. Olykor megesik,hogy valaki legyőzi a tomboló vihar, s ez a jobbik eset. Ha felébred a lány, kérdezze meg tőle, hogy látta-e a tenger szellemét? Szerintem igen. Hogy mért nem tudta a tenger magát is gúzsba kötni? Azt magának kell tudnia.
– Semmit sem értek- szólalt meg tétován Sándor.
– Nem baj, majd rá fog jönni, hogy miről beszéltem.
Az ősz ember nem várt a válaszra, eltűnt Sándor szeme elől. Fél óra múlva a viharnak a nyoma ott árulkodott a leszaggatott ágak, a megtépázott pálmafák, a kettétört levelétől megfosztott leandereken. S a lány még mindig mélyen aludt a nyugágyon. Sándor nézte, mint egy kagylót, amit a lába elé sodort egy hullám. Kilépett a teraszról, fent az újra azúrkék égen a madarak serege repült a part felé.
Sándor felment a szobájában. Az ajtót alig nyitotta ki, amikor megcsörrent a telefon. Felkapta. – Mi történt? A hallottak után letette a kagylót és sietve összeszedte a holmiját. Szaladt a portára. Kijelentkezett. Az ajtóból visszalépett.
– Kint a teraszon pihen egy lány, ha felébred, ezt adja a kezébe.
– Melyik? A feketehajú szörfdeszkás?- kérdetett rá a portás.
– Igen ő.
– Hála a Jóistennek, nem nyelte el a tenger!
– Nem, csak akarta. Szerencsére még kint voltam a parton. Kérem, figyeljenek rá!
Egy névjegykártyát csúsztatott a portás ujjai közé, azzal eltűnt Sándor a forgóajtón keresztül. Pár perc múlva elindult. Mielőtt az autójával kikanyarodott, még egyszer visszanézett a szállodára. Tisztában volt vele, hogy a lány a magányában nem várt mást csak a vihart. Útközben hallotta, amint sóhajt egyet a lány, becsukja a könyvet, hasra fordul, arcát beletemeti a kezébe, majd apró rándulások követik a lány hátán az összekötött bikini felsőjét, sír. Sándor akár egy szeánszot naponta nézte végig. Vajon miért? Nem kapott rá választ. Vágy vagy menekülés volt a lány részérül? Vágy, hogy legyőzze a tengert, vagy menekülés az éltből? A titok ott rejtőzött a nyugágy és a kék ég között. Ott volt a lelkében a ki nem mondott kérdés, amire csak a lány adhatott volna választ. Nem volt rá idő, neki most távozni kellett. Az édesanyja infarktus kapott. Míg ő megmentett egy fiatal életet, addig majdnem elveszítette az édesanyját. Miért? Az édesanyja várja a kórházba egy lélegeztetőgéppel összekötve. Milyen kegyetlen az élet. Viharok jönnek és tombolnak. Életet rabolnak, hol akarva, hol akaratlanul. A kórházi ágyon fekvő édesanyja meleg keze nyugtatta meg. Időben érkezett, megint időben érkezett.
– Itt vagy fiam?- szólat meg az édesanyja.
– Itt, és magával maradok, amíg csak kell.
– Jól van. Szeretlek.
Sándor nézte az édesanyját, figyelte a monitoron pityegő szívritmusának egyenletes lüktetését. A halált egy másik segítő kéz az édesanyjánál is legyőzte. Vajon milyen viharok tombolhattak az édesanyja lelkében? Remélte Sándor, hogy az édesanyjától fog rá kapni választ, de meglehet az is, hogy soha, akár a teraszon alva hagyott lánytól.
Pár nap múlva Sándor a levelesládájában egy rózsaszínű borítékot talált. Az illatfelhőn át felsejlett a feketehajú lány jázminvirágot árasztó légies alakja. Bent a szobában izgatottan bontotta fel a borítékot. Szabályos, gömbölyded alakú betűk sorjáztak a fehér papírlapon.
Kedves Sándor!
„Ma már tudom mi történt azon az éjszakán…”
Olvasta, olvasta, minden betűjét magába akarta zárni. Egyetlen szót várt, csak egyetlen egyet, se köszönetet, se hálát, csupán egyet. Azt az egy szót, ami nem volt más, mint az ÉLET. Igen, azt nem engedte elrabolni a tengernek.
Előtte látta a lány hajában a piros virágot. Ott volt feltűzve a kontya mellett a homloka felett a jobb oldalán. Lángolt, ahogy az ifjú szívekben lángolni szokott az élet és a szerelem.

“Tombol a vihar” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!